A korszerű műholdas technikának köszönhetünk egy nemrégiben tett felfedezést, ami túlságosan új ahhoz, hogy szinte valamennyi India múltjáról szóló mai könyvbe belekerüljön. A védikus szövegek említést tesznek egy Szaraszvatí nevű, abnormálisan széles folyóról, amely a Himalája hegységből ömlött a tengerbe. A Szaraszvatí a Ŗg-veda legfontosabb folyója: negyvenöt neki szóló himnuszában ötvenszer utal rá. Egyik versében így ír róla: „kristálytisztán ömlik a hegyekből az óceánba.”52 Más védikus írásokban védikus bölcsekről olvashatunk, amint a Szaraszvatí partján összegyűlve metafizikai párbeszédet folytatnak. Szentek gyakran látogattak meg zarándokhelyeket a folyó mellett. Hol van hát ez a folyó, amit olyan sokszor említ a Mahābhārata, valamint a Bhāgavata-, a Vāmana- és a Padma-purāņa? Ma már nem látjuk sehol. Az elveszett múlt után kutató mai régészek ásóik mellett műholdas letapogatókkal is dolgoznak.
1972-ben a NASA, az amerikai kormány űrkutatási hivatala, útjára bocsátotta a Landsat programot, amelynek célja az volt, hogy műholdról feltérképezze és tanulmányozza a mezőgazdasági területeket. Mivel a növényzet visszaveri az infravörös sugarakat, a tudósok elvileg meg tudják becsülni a terméshozamot. Az 1970-es évek második felétől kezdve a geológusok, geográfusok és régészek is „műholdra szálltak”, hogy a technika segítségével földrajzilag elzárt információkat gyűjtsenek az ókori társadalmakról. A kínai Nagy Fal például, ami szabad szemmel is látható egy űrsiklóról, narancssárga szalagnak tűnik a képeken. A tudósok ily módon tárták fel a Nagy Fal két generációját. Egyes kutatók a Landsat képeivel lokalizáltak maja romokat a Yucatán dzsungeleiben, és történelem előtti építményeket az egykori Mezopotámia síkságain.
1981-ben a Columbia űrsikló a Föld nagy sivatagait vette célba. A felvételek a felszíni réteg alatti kőzetbe temetett ókori folyómedreket tártak fel a Szaharában, öt méterrel a homokos felszín alatt. A műholdas távérzékelésben elért következő nagy áttörés a franciákhoz kötődött, 1986-ban. Míg az amerikaiak Landsat programjukat csak kísérleti jelleggel indították el, a franciaországi Országos űrkutató Központ kidolgozta a SPOT nevű új technikát, ami már a kezdetektől fogva operatív feladatokat látott el. Az akár tíz méter széles tárgyak vagy területek lefényképezésére is alkalmas SPOT által alkalmazott multispektrális képek és pánkromatikus adatok – noha nem érik el egy légifelvétel felbontását – sokkal nagyobb területeket fognak át. Egy indiai és francia régészekből álló, a francia SPOT műholddal együttműködő, földi kutatócsoport kiderítette, hogy a Védákban leírt Szaraszvatí folyó nem kitaláció, hanem valóság.
Az ősi folyót és ágait élesen kirajzoló SPOT felvételek arra utalnak, hogy a Szaraszvatí igenis létezett. A műhold érzékelői és fókuszálható optikája egy olyan folyó medrét tárják fel, amely a jelenlegi Ghaggar folyótól indulva hat és fél kilométer szélesen folyt, Indiának a mai Delhitől nyugatra fekvő vidékén. A műholdfelvételek tanúsága szerint a mai Pandzsáb területén a Szaraszvatí medre tizenkilenc kilométer széles volt. A kutatók kinyomozták az űrből, hogy a folyónak számos mellékfolyója volt, amelyek nyilván öntözővízzel látták el a termékeny talajú, hatalmas területet. Emellett láthatók még mesterséges csatornák nyomai is, amik vizet szállítottak a távol eső mezőgazdasági településekre. Az 1921-es első harappai régészeti áttörés után a leleteket az ún. harappai kultúra bizonyítékainak fogadták el. Ugyanebben az évtizedben fedezték fel az ugyancsak jelentős Mohendzsó-dárói lelőhelyet. Az Indus folyó partján fekvő két várost elkeresztelték „Indus-völgyi civilizációnak”. 1950-tól kezdődően újabb lelőhelyeket fedeztek fel. E lelőhelyek (Lothal, Rupar, Dholavira és Bhanawali) közös jellemzője, hogy valamennyi az újonnan felfedezett Szaraszvatí folyó partján – vagy annak közelében – helyezkedik el. 1992-ben Rafiq Mughal, pakisztáni régész, a radzsasztháni határon felfedezte Guneriwalát.
A Szaraszvatí kiszáradt medrében megtalált lelőhely vélhetően van akkora, mint Mohendzsó-dáró. Láthatjuk tehát, hogy az eredetileg ezerhatszáz kilométeres Szaraszvatí folyó felfedezése új megvilágításba helyezte az Indus folyón kiásott lelőhelyeket. A régi Szaraszvatí medre mellett több mint ezer lelőhelyet fedeztek fel a Thar-sivatag homokjába temetve, ami sokkal nagyobb lelőhelysűrűséget mutat, mint az Indus, ahol – mellékfolyóit is beleszámolva – csak mintegy száz lelőhelyet találtak. A régészeti tevékenység észak-indiai megélénkülése számos indiai tudóst késztetett arra, hogy az Indus-völgyi lelőhelyhálózatot Szaraszvatí-Indus civilizációnak nevezze át. A Szaraszvatí felfedezésének jelentőségét csökkenteni akaró ellenzők szerint az ottani lelőhelyek kulturális tartalma jelentőségében nem mérhető a jól ismert harappai lelőhelyekével. Akárhogy is van, azok, akik lépést tartanak a tudomány eredményeivel, ma már tudják, hogy a Szaraszvatí-Indus kultúra sokkal nagyobb területet ölelt fel, mint amekkorának eredetileg képzelték. A Himalájában eredő, immár teljes hosszában feltárt Szaraszvatí nagyjából az Arab-tengerbe ömlő Indus folyóval állítható párhuzamba.
E monumentális lelet hordereje nagyobb még annál is, amit a szanszkrittudós Max Müller a tizenkilencedik század második felében megjósolt. Müllert azonban dicséret illeti azért, hogy a ma rendelkezésünkre álló technikai háttér nélkül is megérezte, micsoda fordulatot hoz majd a Szaraszvatí-rejtély megoldása. India szent könyvei című munkájában így ír sejtelméről: Noha földrajzilag nem határozható meg a Pandzsáb déli területeit átrajzoló és a Szaraszvatít elsivatagosító változások időpontja, ez nem változtat azon a tényen, hogy a folyó a védikus korszak után veszett el, és hogy akkoriban a Szaraszvatí vize elérte a tengert.53 Fontos kérdés a védikus kutatóknak: pontosan mikor élte aranykorát a Szaraszvatí hatalmas folyama?
És mikorra estek a kiszáradás különböző szakaszai? A modern technika ma már képes arra, hogy megállapítsa, mikor következtek be azok a geológiai változások, amelyek hatására nyoma veszett a folyónak. Azonban az adatok teljes kiértékeléséhez még idő kell. A műholdak önmagukban nem oldják meg a geokronológia kérdéseit. Fehér foltok még mindig vannak, és bizonyos, hogy a tudósoknak idő kell ahhoz, hogy megérleljék következtetéseiket, még akkor is, ha azok egyértelműnek látszanak. A munka a földi íróasztalokon fejeződik be.54 Az indo-francia műholdas és földi különítmény bebizonyította, hogy a folyó kiszáradása már Kr. e. 3000-ben megkezdődött. Mások a teljes eltűnés évszámát Kr. e. 2500 és Kr. e. 1700 közé teszik. Nyugati tudósok szerint ma Rafiq Mughal pakisztáni régész kormeghatározási kísérletei a legígéretesebbek. Mughal szerint a folyó állandó folyó volt a Kr. e. negyedik évezredben és a Kr. e. harmadik évezred elején, majd a második évezred végén tűnt el.55 A Szaraszvatí partján felfedezett ezernél is több lelőhely közül sok esetében alkalmazható a szén-14-es kormeghatározási módszer. Mivel a lelőhelyek követik a folyó folyásirányát, kormeghatározásuk maga is támpontul szolgál a folyó életének megismeréséhez.
A folyó tengeri torkolatához közel eső lelőhelyek kora Kr. e. 3000 körüli, míg a Himalájához közeledve ez a szám Kr. e. 1300-ra módosul. Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a szén-14-es kormeghatározási módszer már nem számít csúcstechnológiának, bár még ma is a régészet hagyományosan fontos támasza. Ma már tudjuk, hogy fiatalítja az életkort. Ami nagyon fontos: számos régészeti lelőhely közvetlenül a Szaraszvatí folyó medrén helyezkedik el. A kutatók egyöntetű véleménye szerint ez a vitathatatlan tény azt mutatja, hogy a folyó egyes részeinek sokkal korábban kellett kiszáradnia, mint hogy a lakosság lakóhelyeket épített volna oda. A folyóágyon talált lelőhelyek szén-14-es kormeghatározással Kr. e. 3000-re datálhatók. Paul-Henri Francfort, a francia tudóscsapat vezetője az Eastern Anthropologist című folyóiratban tanúsította, hogy a folyóágyon lévő első lelőhelyek idejében „nagy, állandó folyó nem folyt ott sokáig.”56 A védikus irodalom azonban mégis leírja az óceán felé tartó, hatalmas állandó folyót. A Bhagavad-gītāt is magában foglaló Mahābhārata eposzának kedvelői emlékezhetnek az olyan izgalmas részekre, mint ez itt: „A Szaraszvatí szent folyama vadul ömlik a tengerbe” (MBh 3.88.2). Más versek Śrī Balarāma zarándokútját írják le a Szaraszvatí mentén. Például: „A menet fürgén haladt a zarándokhelyek felé, a Kuruk háborúja idején, az óceántól felfelé” (MBh 9.34.15–18).
Aztán ott van az a versszak, amikor Śrī Balarāma eléri a folyó forrását: „A Szaraszvatíhoz méltó Himalája hegyeit járva, Balarāma megpillantotta Plākşa-prasravaņát a Szaraszvatí forrásvidékét” (MBh 9.53.11). De más védikus történetek – a purāņák – is ezt a földrajzot tükrözik. Meghökkentő következtetésre jutunk: a védikus szövegek egyértelműen India földrajzát írják le, az akkori – a Kr. e. 3000 körül, vagy még korábbi – állapotoknak megfelelően, amikor a Himalájából feltörő Szaraszvatí folyó, útján méltóságteljesen végighömpölyögve, beleömlött az Arab-tengerbe. Ez azt jelenti, hogy a védikus nép és fejlett kultúrája akkor már létezett, és valahogyan együtt élt a titokzatos Indus-völgyi törzsekkel. Vagyis bátran felvethetjük azt a lehetőséget, hogy ilyen vagy olyan (írásos vagy más) formában a Védák már Kr. e. 3000-ben is megvoltak. Így abban is biztosak lehetünk, hogy vallásával és filozófiájával együtt a védikus kultúra a világ legrégebbi élő kultúrája.
