A védikus ismeretek eredete mind a mai napig zavaros és vitatott. Különösen az irodalomban használt írásjelek kora osztja meg a tudósokat. A hagyományos nézet szerint a Védák, amelyek egy egységes tudáshalmazt jelentenek, eredetileg egy időponthoz nem köthető kinyilatkoztatás alapján jöttek létre. A szkeptikusok persze azonnal felvetik, hogy az ókori szellemi tradíciók rendszerint eltúlozzák a korukat. Napjaink védikus szimpatizánsai erre azzal vágnak vissza, hogy a mai materialisták meg azt becsülik durván alá, hogy mióta van ember a Földön. Amikor a tudósok a védikus szövegek írott nyelvét külön tanulmányozzák, azt látják, hogy a Védákat hosszú idő alatt állították össze. A szanszkritban lévő különbségeket elemezve azt feltételezik, hogy a szövegek védikus nyelve fejlődésen ment keresztül. Egyesek úgy érzik, hogy ez a fejlődés biztos útmutatóul szolgál a konkrét szövegek sorrendjének hozzávetőleges megállapításához.
Ilyen tudós például Michael Witzel, a Harvard Egyetem munkatársa, aki egy olyan elméletet dolgozott ki, amely szerint a szanszkritnak öt fejlődési szakaszon kellett átmennie, hogy a Ŗg-veda nyelvétől eljussunk az upanişadok nyelvéig. Amellett, hogy a Védákkal szimpatizáló tudósok elismerik a védikus irodalom különböző részeinek nyelvezetében fennálló különbségeket, arra is emlékeztetnek bennünket, hogy a nyelv és a nyelv által közvetített tudás két különböző dolog. Nyilvánvaló, hogy az üzenetnek nem kell egyidősnek lennie a közvetítő közeggel. A Védák egy olyan tudásanyagot testesítenek meg, amelyet szájhagyomány útján adtak tovább. Ezért az írott nyelv, amelyben most ezt a szájhagyományt találjuk, elsősorban azt a szanszkrit írásformát mutatja, amely arra a korra volt jellemző, amikor az egyes védikus tudáselemek lejegyzésre kerültek. Az ókori és újkori Indiára egyaránt jellemző fejlett emlékezőképesség bizonyított tény, amelyet még az indológusok sem vitatnak. Még a szkeptikusok is elfogadják, hogy a védikus irodalomnak legalábbis egy részét szájhagyomány útján adták tovább, meghökkentő pontossággal, három évezreden keresztül.
A tanítványoknak szóról szóra kellett megtanulniuk a tudnivalókat, és sem a kiejtésben, sem a hangsúlyozásban nem követhettek el hibákat. A Ŗg-veda főleg a kettős ellenőrzés rendszeréről nevezetes. A speciálisan képzett versmondók kétféleképpen memorizálták a szöveget: el tudták szavalni bizonyos szanszkrit nyelvtani szabályok szerint, és azok nélkül. Ez a módszer szavatolta a Ŗg-veda szavainak, sőt, hangsúlyainak változatlanságát. A huszadik század elején Az indiai irodalom története című művében Winternitz így ír: „Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a fajta szájhagyomány jobban szavatolja az eredeti szöveg megőrzését, mint a kéziratok másolása és újramásolása.”48 Az Indiában az írás rögzítéséhez használt legrégebbi kellék a pálmalevél és a nyírfakéreg. Mindkettő sérülékeny anyag, amely könnyen elporlad az indiai éghajlatban. Az előkerült legrégebbi kéziratok a Kr. u. első évezredből származnak. Indián belül és Indián kívül egyaránt találtak ilyeneket: még a messzi Japánban is. A manapság használatos kéziratokat valamely papír eredetiig lehet visszavezetni. A papírt azonban a muzulmánok alkalmazták először, Kr. u. 1300 körül.
Ma kevesen tudják megmagyarázni, hogyan voltak képesek az indiaiak sértetlenül továbbadni a tudást ilyen hosszú időn keresztül. A tudós Richard Salomon egyik – alapműnek tartott – munkájában áttekintette a Védák közlési módjáról írt tanulmányokat. Salomon elsősorban a német Oskar von Hinuber és Harry Falk munkáit emelte ki mint követendő példákat. Így fogalmaz: „Kétségtelenül igaz, hogy az indiai gondolkodás mindig is a szóbeli kifejezésmódot preferálta az írásbelivel szemben, Hinuber és Falk pedig végleg eloszlatta a Véda szóbeli megalkotásának és továbbörökítésének lehetőségével kapcsolatos, már egyébként is hitelüket vesztett kételyeket.”49 Az áttekintett tanulmányok szerzői azon az állásponton vannak, hogy Indiában nem létezett írás Kr. e. 300 előtt. Asóka király, akinek birodalma az indiai szubkontinens legnagyobb részére kiterjedt a Kr. e. harmadik évszázadban, sziklákba és oszlopokba véste rendeleteit.
Erényes életre buzdító királyi intelmei még ma is a legkorábbi írásos forrásoknak számítanak, és ezt a tudósok is vita nélkül elfogadják. Salomon elmondja ezt nekünk, majd hozzáfűzi saját elgondolkodtató kiegészítését: Az ezekben a könyvekben megfogalmazott vélemény szerint (amely – szerzőik tekintélyének és munkásságuk színvonalának köszönhetően – várhatóan teret fog nyerni napjainkban, legalábbis Nyugaton), India középső területeinek lakossága írástudatlan volt egészen a Kr. e. harmadik századig. De el tudunk képzelni egy ilyen helyzetet, amikor tudjuk, amit tudunk (bevallottan nem túl sokat) a társadalom és kultúra helyzetéről Indiában, kivált annak északkeleti részén?50 Salomon ezután óvatosan rámutat, hogy a mai kutatások következtetései valóban valószínűsíthetők: mármint azon az alapon, amit a „ránk maradt sajnálatosan szegényes bizonyítékok” nyújtanak. Ezért a szakirodalmat áttekintő munkáját azzal zárja, hogy előbb őszinte elismerésre szólít fel tudós kollégái erőfeszítéseiért, majd borúlátón fejet hajt a rejtély előtt, ami az egész témát valójában körülveszi: Mégsem szabad belesétálnunk abba a csapdába, hogy azt gondoljuk, minden lefutott már.
Kétségtelen: oly sok évnyi várakozás, kutatás és hiú reménykedés után aligha valószínű, hogy egy nagy régészeti felfedezés majd teljesen átrajzolja a képet, amit az írás eredetéről alkottunk, vagy bizonyítható, s nem pusztán hipotetikus, kapcsolatot tár fel az indus írással. Mindazonáltal nem volna bölcs dolog kizárni a jövőbeni meglepetéseket. Hagyjuk nyitva a lehetőségeket, ahogyan Falk teszi. … Ha nehezünkre esik is, egyet kell értenünk utolsó mondatával: „Zur Zeit erscheint dieser Fall jedoch kaum zu erwarten.” Azonban ma még aligha számíthatunk erre.51 Hétköznapi nyelvre lefordítva mindez azt jelenti: „Itt minőségi kutatómunkát látunk, ami nagyon kevés valós bizonyítékkal dolgozik. Kidolgoz egy zseniális forgatókönyvet, ami mindvégig a jelenleg hozzáférhető igen csekély tényen nyugszik.” Valóban úgy tűnik, hogy Müller és Winternitz rég elmúlt kora óta semmi lényeges változás nem történt. A védikus irodalom datálása a legkiválóbb tudósok számára még ma is egy hajmeresztő kaland a „dermesztő sötétségbe”. Ezt az összegzést mintha már hallottuk volna, sok évtizeddel ezelőtt…
