Az egység olyan luxus, amit az ókori India nyugati kutatásában már nem engednek meg maguknak a tudósok. A nyelvészekből sugárzó öntelt magabiztosság éles ellentétben áll a prominens régészek dacos eltökéltségével. Ez a szakadás izgalmas nyilvános vitákban ölt testet. Egyfelől a legtöbb nyelvtudós biztos abban, hogy volt árja bevándorlás. Másfelől neves régészek abban biztosak, hogy a nyelvészek elméletét nem támasztja alá régészeti bizonyíték. Az Oxfordi Egyetem jeles szanszkritistája tökéletes magabiztosságnak adja tanújelét: „India árja megszállásáról írásos dokumentum nem tesz említést, és még a régészet sem bukkant a nyomára, ám az összehasonlító filológia alapján ettől még történelmi ténynek tekintendő.” A szilárd meggyőződésétől vezérelt T. Burrow, akit gyakran idéznek tudós körökben és Indiáról szóló ismeretterjesztő könyvekben egyaránt, így folytatja érvelését: „Eleddig teljes mértékben a nyelvi kapcsolatokra kellett támaszkodnunk, hogy az árják eredetéről és korai terjeszkedéséről többet megtudjunk.”38 Tiszteletben tartva a nyelvészet zseniálisan kreatív megoldásait, a másként gondolkodó régészek inkább a konkrétumokban hisznek – és ebben hajthatatlanok. Kijelentik, hogy a dél-ázsiai régészeti leletekben sehol sincs olyan bizonyíték, ami alátámasztaná a nyelvészek dédelgetett elképzelését. Vagyis nincsen semmi, ami arra utalna, hogy népek vándoroltak volna nyugatról keletre, és Indiában telepedtek volna le, akár az ún. prehistorikus, akár az ún. proto-historikus korban. India első európai kutatói történetesen nyelvzsenik voltak, és ezeket a tizennyolc és tizenkilencedik századi nyelvészeket rabul ejtette a szanszkrit és annak rokonsága a klasszikus nyelvekkel. A védikus szövegeken kívül nem volt más indiai forrás a kezükben, amit értelmezhettek volna.
Így aztán a kezdeti előfeltevések egyenes következményeként a nyelvészeti hipotézisek gazdag hagyománya behatárolta és gyakorlatilag meg is határozta a védikus India történelmének rekonstruálására irányuló törekvéseket. A régészet, amely viszonylag új tudományágnak számít a tudományos világban, csak a huszadik század elején rukkolt elő komoly eredménnyel Indiával kapcsolatban. Ezért a védikus India feltárására irányuló régészeti kutatás, valamint a védikus asztronómia és matematika tanulmányozása úgymond az összehasonlító nyelvészet védőszárnyai alatt nőtte ki magát. A nyugati szanszkritisták és filológusok találgatásainak nyomasztó terhe alatt roskadozó Jim Shaffer, amerikai régész, e szavakkal jellemezte azok hatását az indológiai kutatásokra: „nyelvészeti egyeduralom.”39 Az indológia nehéz helyzetét és a régészeti és a nyelvészeti szempontok belső viszályát így összegzi: Az indoárja koncepciót soha nem vetették szigorú ellenőrzés alá, a történeti nyelvészetet leszámítva. A régészeti anyagok értelmezésének eszköze a nyelvi rekonstrukció volt, ami az eredeti kulturális rekonstrukciót volt hivatott alátámasztani. Az 18. és 19. századi Európa tudományos életében az indoárja invázió(k) fogalma a kor kulturális miliőjét tükrözte. …
Az elmélet megkérdőjelezhetetlen tény lett, amit az újabb adatok értelmezésére és csoportosítására használtak fel. A jelenlegi régészeti adatok nem támasztják alá az indoárja vagy európai inváziót Dél-Ázsiában, sem a pre-, sem a proto-historikus korban. Viszont régészetileg dokumentálható egy sor őshonos kulturális fejleményeket tükröző változás, a prehistorikus kortól a történelmi időkig.40 A régészek arról panaszkodnak, hogy számos esetben az összehasonlító és történeti nyelvészek hagyták, hogy előfeltevéseik meghatározzák következtetéseiket. Noha empirikusnak vallják magukat, gyakran a történelemtől függetlenül dolgoznak. Ennek folytán aztán tisztességes szándékaikból fakadó – sokszor szellemes – megoldásaik (a „rekonstrukciók” és a „proto-nyelv”) puszta találgatások maradnak. De ki tudna ellenállni egy proto-nyelv lenyűgöző eleganciájának, amely egy eredeti, ősi forrásból terjed szét? És ami még fontosabb: ki tudna lemondani a tudományos takarékoskodás e remek lehetőségéről? Sajnálatos módon, mindez azt vonta maga után, hogy az India múltjának megértésére irányuló őszinte kísérletek saját farkukba haraptak. Először a nyelvi adatokat arra alkalmazták, hogy egy teoretikus víziót vázoljanak fel: India árja megszállását.
Ezután a nyelvtudósok úgy érezték, teherként nehezednek rájuk saját elméleteik (a „rekonstrukciók”), és a védikus szövegekbe beleszőtték az árja invázió forgatókönyvét: hogyan jelent meg a szanszkrit Indiában. Végül a feltárt régészeti bizonyítékokat ugyanezen a lencsén keresztül szemlélték: az árja megszállás szűrőjén át. A következményeket egy laikus is könnyen megjósolhatja. Az idő múlásával halomba gyűltek a történelmi alapot nélkülöző nyelvészeti találgatások – látszólag úgy, mint a hatalmas gránittömbök egy nagy piramisban. Olyan forgatókönyvek fogalmazódtak meg, amelyek négy, öt vagy akár hat évezredre is visszamentek az időben. Ám ezek a nagyszabású elképzelések még köszönő viszonyban sincsenek a régészeti kultúrával. Vezető régészek panaszkodnak arról, hogy közel két évszázada a tudósok homályban tapogatóznak. Shaffer, aki el akarja oszlatni a homályt, így fogalmaz: Leghatározottabban a leegyszerűsítő történelmi értelmezéseket utasítjuk el, amelyek a tizennyolcadik századra vezethetők vissza, és amelyekbe továbbra is bele próbálják gyömöszölni a dél-ázsiai kultúrtörténetet. Ezeket a mai napig uralkodó interpretációkat jelentősen gyengíti az európai etnocentrizmus, a gyarmatosítás, a rasszizmus és az antiszemitizmus. Bizonyos, hogy az új évezredben végzett dél-ázsiai kutatásokkal elérkezik az idő arra, hogy az elemzésre váró adatokat objektíven írjuk le, és ne betonozzuk be azokat az értelmezéseket, amelyek figyelembe sem veszik azokat az adatokat, amelyeket a régészek megfeszített munkával eddig feltártak.41 Ugyancsak különvéleményen van egy másik jeles nyugati régész is. Jonathan Mark Kenoyer, a Wisconsin Egyetem munkatársa, az Indus-völgyi kultúra szakértője és a jelenlegi harappai ásatások vezetője elveti azt az elméletet, hogy az indoeurópai árják leigázták és a vesztüket okozták az Indus-völgyi városoknak. Valójában sem régészeti, sem irodalmi bizonyíték nincsen arra, hogy az indus civilizáció bukásának korában inváziókról beszélhetünk. A mai elméletek sok olyan tényezőt számításba vesznek, amelyek a társadalom felaprózódásához vezettek volna, beleértve a mezőgazdaság hanyatlását, a folyó irányváltoztatásának következtében megindult elvándorlást, valamint a politikai és gazdasági uralom ellehetetlenülését ebben a hatalmas térségben. 42 Shafferrel és Kenoyerrel ellentétben F. R. Allchin, a dél-ázsiai kutatások nagy veteránja, nem folytat felforgató tevékenységet. Allchin, aki – kell-e mondani? – a nyelvészeti kutatásokból meríti magabiztosságát, nyugodt lélekkel régészkedik az árja megszállás paradigmarendszerében. Egy helyütt azt írja, hogy az elmélet melletti hűséges kitartás csaknem valamennyi nyelvtudóst jellemzi, aki az indoeurópai nyelvek és elterjedésük megmagyarázását tűzte ki céljául.43 Bruce Lincoln, indoeurópai szakértő, fanyar hangon elemzi a régészet és a fölötte bábáskodó nyelvészet kapcsolatát: A régészet semmi újat nem tud hozzátenni a proto-indoeurópai civilizáció kutatásához.
A régészek kétféle bizonyítékot hozhatnak fel egy kultúra mellett, ami a proto-indoeurópai versenytársa lehet: vagy olyan bizonyítékot, ami összhangban van a nyelvészek bizonyítékával – s ami ily módon tautologikus, … vagy olyan bizonyítékot, ami eltér a nyelvészeti bizonyítékoktól – s ami ily módon felveti a kérdést, nem kellene-e elvetni egy másik kedvéért, ami nagyobb összhangban van a nyelvészeti bizonyítékkal.44 A nyelvtudósok nem veszik félvállról a rangos, de lázadó régészekkel folytatott csatározásukat. Gyakran a régészet fontosságának megkérdőjelezésével lendülnek ellentámadásba. Nélkülünk még a saját lábán sem állna meg – hangoztatják. A régészet alárendelt helyzetben van – érvelnek –, hiszen a tárgyi leletek (agyagedények, szerszámok stb.) nem tudnak beszélni. Annyi minden elveszett már örökre, hogy a meglévő vagy éppen hiányzó régészeti bizonyítékok nem állnak meg a nyelvészet erejével szemben. Egyes nyelvészek odáig merészkednek, hogy az „árják be” elméletet egyenesen nyelvészeti kérdésnek tekintik, ahol csak a nyelvi „bizonyítékok” számítanak igazán, a régészeti igazolás nem annyira lényeges.
Azzal érvelnek, hogy a nyelvészeti értelmezések csak akkor szorulhatnak háttérbe, amikor már tekintélyes mennyiségű régészeti anyag halmozódott fel. Más tudósok ezzel szemben arra emlékeztetik a küzdő feleket és az aréna közönségét, hogy a nyelvész szorítás valójában elég gyenge, mert nem létezik egyetlen uralkodó nyelvészeti teória. A nyelvek csoportosításában minden évtized hoz valami fontos változást. A nyelvtudósok napjainkban ismét több fontos reformra tesznek javaslatot. A csata tehát folytatódik, és a szakmai villongások már nemcsak a Nyugatot fordítják szembe Indiával, hanem a Nyugatot is a Nyugattal. Az Encyclopaedia Britannica frappáns tömörséggel az indoeurópai megszállás/bevándorlás modelljének köszönhetően leereszkedett sűrű homályra hívja fel a figyelmünket: Az árják eredetével összefüggő elméletek, akiknek a nyelvét ugyancsak árjának nevezik, az ún. indoeurópai őshaza kérdéséhez kötődnek. … A szanszkritot elsőként tanulmányozó európai tudósokat megdöbbentette a szanszkrit szintakszis- és szókincsbeli hasonlósága a göröghöz és a latinhoz. Ennek hatására fogalmazódott meg az az elmélet, mely szerint ezeknek – és más – nyelveknek közös ősük volt, amelyet indoeurópai nyelvcsaládnak neveztek el. Ez az elmélet vezetett arra a gondolatra, hogy az indoeurópait beszélő népnek közös őshazájuk volt, ahonnan Ázsia és Európa különböző területeire vándoroltak. Az elmélet nyomán feltételezések egész sora látott napvilágot, amelyek mind a mai napig keresik a választ az eredeti őshaza helyszínének és az onnan történő szétszóródás időpontjának kérdéseire. Az „árja kérdés” még ma is nyomasztó teherként nehezedik a védikus India kutatására, és beárnyékolja a korszak történelmének valódi megismerését.45
