Az Indiában dolgozó régészek aranykora 1921-ben köszöntött be. Ebben az évtizedben ásták ki Harappa és Mohendzsó-dáró városait, Sir John Marshall irányításával. A mai Pakisztán területét átszelő Indus menti, egymástól hatvanöt kilométerre elterülő két város volt a legkorábbi bizonyíték arra, hogy India földjén fejlett civilizáció virágzott. Míg korábban India őstörténetét a közhiedelemben sötétség és barbárság uralta, most igazolást nyert, hogy India civilizált ősi múlttal rendelkezik, amely legalább négy és fél évezredre nyúlik vissza. Az 1800-as évek végén Alexander Cunningham, brit történész és régész, kutatómunkálatokat kezdett Harappánál. Szisztematikusan megszervezett ásatásokra azonban Marshallnál került sor elsőként. Az Indiai Régészeti Felügyelőség főigazgatójaként 1924-ben bejelentette a nagyközönség előtt, hogy új civilizációt fedeztek fel. Mohendzsó-dáró és az Indus völgye című háromkötetes beszámolójában végérvényesen új irányt szabott az események menetének: Egy dolgot Mohendzsó-dáró és Harappa világossá és egyértelművé tett: a két helyen eddig feltárt civilizáció nem egy bimbódzó, hanem egy ősrégi, tipikusan indiai, emberek több évezredes munkájával kialakult civilizáció. Ezért Indiát mostantól Perzsiával,
Mezopotámiával és Egyiptommal kell egy sorban említeni, hiszen egyike azoknak a területeknek, ahol a társadalom civilizációs folyamatai megkezdődtek és kifejlődtek.31 Az Indus-völgyi bizonyítékok napvilágra kerülése előtt az az elképzelés uralkodott, hogy a civilizációt a megszállók hozták magukkal, Európa tőszomszédságából. Senki nem gondolta volna, hogy az indoeurópai civilizációs hullám előtt bármiféle bennszülött civilizáció létezett. Ám az Indus-völgyi kultúrának nevezett 1920-as felfedezés Indiát egy csapásra a legrégebbi ismert élő civilizációvá emelte. Noha a pecsétnyomókon talált feliratokat még nem sikerült megfejteni, bizonyítékunk van arról, hogy komoly figyelmet fordítottak a házi fürdőhelyiségekre, a csatornarendszerre és a Mohendzsó-dárónál kiásott Nagy Fürdőre. Valamennyi nyilvánvaló folytonosságot árul el az indiai civilizáció későbbi elemeivel. Indiában mind a mai napig ugyanolyan típusú csónakokat és ponyvás ökrösszekeret használnak, amelyek alig térnek el az Indus-völgyben talált leletektől. A tárgyi leletek elemzésekor a részletekre figyelő kutatók észrevették, hogy a hajtűk hiánya, valamint a karperecek és orrdíszek szeretete tipikusan indiai jellegzetességek. Az „Indus elveszett városai” mesés régészeti leletet jelentettek. Lenyűgöző várostervezési precizitásról tettek tanúbizonyságot, és a háztartási eszközök egész sorát vonultatták fel. Ehhez hasonló várostervezési és mérnöki kifinomultság legközelebb csak kétezer év múlva, a római birodalomban jelent meg. Minden beépített területen utcák futottak észak-déli és kelet-nyugati irányban, és a városrészeket kisebb utak és sikátorok kötötték össze a főútvonalakkal. Utcák vezettek a városkapuktól a város szívébe, amelyek egyértelmű városrészekre tagolták a várost. A legtöbb harappai ház kétszintes volt, és a jelek szerint nyitott udvarral, nappalival, fürdőszinttel (vízhatlan padlózat és lefolyó), valamint latrinával rendelkezett. A lakóépületeket bonyolult, városi vízelvezető rendszer kötötte össze, ami jól szervezett városi hatóság működéséről árulkodik.32 Egyes kutatók szerint a mohendzsó-dárói Nagy Fürdő és a lothali nagy víztározó magas szintű matematikai, és főleg geometriai ismereteket feltételezett. De vajon honnan származik ez a tudás?
A Nagy Fürdő becslések szerint Kr. e. 2200-ban épült. Fürdőmedencéje 12 méter hosszú, 7 méter széles és 2,5 méter mély. A téglafalakat bitumen szigetelte, és lejtett a padló, hogy a sarokban lévő lefolyó elvezethesse a vizet. A fürdőzők két lépcsősoron mehettek bele a fürdőmedencébe. 1998-ban, egy dholavirai – mára elsivatagosodott – lelőhelyen egy 5000 éves gát maradványai kerültek elő. Noha az Indus-völgy leglátványosabb régészeti kutatóhelyéről van szó a mai India területén, Dholavira 45 kilométerre van a pakisztáni határtól, így a hivatali bürokrácia nehezíti a kutatásokat. A régészeti bizonyítékokból kitűnik, hogy az Indus-völgyi kultúra hatalmas területre terjedt ki. A kutatók eddig több mint 1500 Indus-kori kis- és nagyvárost azonosítottak az észak-afganisztáni hegyektől kezdve délre, az Arab-tengerig, valamint a mai Mumbai (Bombay) közelében lévő partvidéktől kezdve keletre, az India középső vidékén lévő Új-Delhiig. A város- és faluhálózat a kutatók szerint több mint 650 ezer km2-nyi területet ölelt fel. Így aztán elmondhatjuk, hogy ez a terület messze a legnagyobb általunk ismert civilizációs övezet ebből az időből (területileg kétszer akkora, mint az egyiptomi és sumér kultúra). Ám ennél is figyelemre méltóbb az a kulturális egység, amely ezt a hatalmas területet összefogta. A művészet, az írásrendszer, a technika, de még a súlyok és mértékegységek is egységesek voltak. Az egységes anyagi kultúra e legfontosabb indikátorait már Kr. e. 2600-ban megtaláljuk. A legújabb kutatások azt bizonyítják, hogy az indus városok politikai és gazdasági központokként működtek. Bár a kultúra egyes elemei (kézírás, egységesített súlymértékek) a történelem előtti idők homályába vesztek, más elemei azonban (elsősorban a művészetek, a kézművesipar és a mezőgazdaság jellemzői és eljárásai) fennmaradtak a történelemben. Talán megdöbbentő, de az ősi indus technológiák egyes elemei Dél-Ázsia mai városközpontjaiban is jelen vannak. A fazekasság, a gyöngyfűzés és az ékszerkészítés a hétköznapi indiai élet mindmáig szerves része. Az aranyművesek ugyanazokat a súlymértékeket használják, mint egykor.
Az ökrösszekerek és egyes mezőgazdasági eszközök felépítése, továbbá a halászatban és állattenyésztésben alkalmazott módszerek az indus örökség részei. A legújabb régészeti leletek arra utalnak, hogy városi élet sokkal régebb óta létezik folyamatosan Indiában, mint azt a híres Mohendzsó-dáró és Harappa alapján gondolnánk. A középnyugat-pakisztáni Indus folyótól 200 kilométerre nyugatra fekvő mergarhi ásatások során egy olyan földművesközösség nyomaira bukkantak, amely Kr. e. 7000 és 6500 között létezett. Ez a lelőhely szolgáltatja a legkorábbi régészeti bizonyítékot arra, hogy Indiában fejlett kultúra és gazdaság virágzott. A mergarhi lelőhely korát francia régészek egy csoportja határozta meg, Jean-Francois Jarrige, a párizsi Musée Guimet munkatársa vezetésével. A kutatócsoport emellett megállapította azt is, hogy kulturális folytonosság érvényesül a korai kezdetektől egészen az Indus-völgyi civilizáció későbbi teljes kibontakozásáig. Jarrige a Harvard Egyetem munkatársával, H. Meadow-val közösen adja meg a magyarázatot a Scientific American című folyóiratban: „Szemtanúi lehetünk, ahogy lépésről lépésre feltárul a komplex kulturális összefüggések rendszere, amely az indus civilizáció nagyvárosaiban mutatkozik meg a Kr. e. harmadik évezred közepén.”33 A legújabb mergarhi leletek egyértelművé tettek valamit, amire az első Indus-völgyi felfedezések egyszer már rámutattak.
Ez az alapvető felismerés pedig nem más, mint hogy a kulturális szétszóródás – akár Európából, akár Dél-Oroszországból, akár a sumér vagy egyiptomi birodalomból indult ki – nem volt előfeltétele annak, hogy Indiában civilizált kultúra fejlődjön ki. Amit a régészek feltártak, az kétségtelenül India saját őstörténetének egy darabja. V. Gordon Childe, régészetben és filológiában egyaránt elismert tudós írta A legősibb Kelet új megvilágításban (New Light on the Most Ancient East) című művében: A Kr. e. harmadik évezredre India egy tökéletesen önálló saját kultúrát mutatott fel Egyiptom és Babilónia mellett, amely méltó társa azoknak. És ez a kultúra mélyen az indiai földben gyökerezik. Az indus civilizáció tökéletes példája annak, amikor az emberi élet egy adott környezethez alkalmazkodik. És ez a kultúra kiállta az idők próbáját: mára a szó szoros értelmében indiai, a mai indiai kultúra alapja. Az építészetben és az iparban, és még inkább az öltözködésben és a vallásban, Mohendzsó-dáró olyan sajátosságokat mutat, amelyek mindig is jellemezték a történelmi Indiát.34 A huszonegyedik század elejének legújabb régészeti leletei Childe adatainál még korábbra tolják az Indus-völgyi kultúra dátumát. Ma már a tudósok nyíltan úgy beszélnek a leletekről, mint amik nem a Kr. e. harmadik évezredből, hanem a negyedik közepéről származnak.35
