Mint ahogy említettük India őstörténete kapcsán, a zene vonatkozásában is pontosan ugyanolyan akadályokba ütközünk, mivel India zenei története ugyanúgy az évezredek homályába vész, mint az antropológiai, politikai és egyéb fejlődéstörténetek. Nem tudjuk tehát, hogy a klasszikus zene pontosan mikor jelent meg Indiában, abban a formában, ahogy ma is jelen van, és éppen ezért, ha történeti értelemben szeretnénk vizsgálni India zenéjét, általában két olyan, szinte véletlenszerűen fennmaradt műre hagyatkozhatunk, amelyek részleteiben foglalkoznak a zenével, noha elsősorban a drámai műfajok leírására születtek.
Ezek közül az első a Nátjasásztra, amely valamikor az i. e. 2. évszázad és az i. sz. 2. évszázad között keletkezett. A Nátjasásztra a drámával és a drámai műfajokkal foglalkozik elsősorban, és ennek kapcsán tér ki később a zenére, a zenei formákra, a rága és a tála fogalmára, valamint bemutat számos olyan hangszert is, amelyeket ma csak ebből a leírásból ismerhetünk. A Nátjasásztrából számunkra kétezer éve sugárzó legfontosabb üzenet azonban az, hogy az a zenei forma, amelyet klasszikus zenének nevezünk Indiában, a mű születésének idejében már jóideje nagyon hasonló volt ahhoz, ahogy azt ma is – élő zenei nyelvként – tapasztalhatjuk. Többek között – zenetudományi értelemben – ezért szoktuk az indiai klasszikus zene hagyományát mintegy 3000-3500 év megszakítatlan tradíciójára visszavezetni. A másik mű a 12-13. századból származik, és a Szangíta Ratnákara (A zene óceánja) címet viseli.
Ebben már több gyakorlati információ található a zene céljáról, technikáiról stb., de itt is a drámai műfajokkal való összefüggésben történő leírás az, amely dominál. Az indiai klasszikus zenének három olyan alapvetése van, amelyek a leglényegesebb elemeknek tekinthetőek, a parampará, a rága, és a tála. A parampará a mester-tanítvány szoros kapcsolatban hagyományozott formát jelenti, ahol a hagyományozás kizárólag orális formában van jelen. Ez annyit jelent, hogy a Guru-sishja-parampará, vagyis a mester-tanítvány kapcsolat határozza meg magát a hagyomány teljességét, hiszen mintegy 130-160 generációt ölel fel a klasszikus zene folyamatos és megszakítatlan hagyományláncolata. Alapvetéseit megtartva ez a zenei rendszer sohasem volt változatlan vagy merev, de csak a legnagyobb mestereknek volt lehetősége arra, hogy egy mikroszkopikus méretű vagy jelentőségű változást a hagyományhoz csatoljanak, és ezt is csak akkor, ha ezeket az „újításokat” a zenész közvélemény is elfogadta, illetve befogadta. Ez az oka annak, hogy az indiai klasszikus zene mind a mai napig csaknem változatlanul őrizte meg alapértékeit, és bár igen apró lépésekben, de ma is a fejlődés folyamatában van.
