Amikor fény derült arra, hogy a szanszkrit rokona a görögnek és a latinnak, és távolról a modern európai nyelvekkel is mutat közös vonásokat, a tizenkilencedik századi tudósok a nyelvek és népek meghökkentő csoportosításával álltak elő. Hat évvel Darwin főműve, A fajok eredete megjelenése előtt, August Schleicher, német nyelvész, közzétette az indoeurópai nyelvek ágrajzát. Az indoeurópai nyelvek (IE) összefüggéseinek bemutatására egy családfa segítségével lerajzolta, hogyan ágaznak le a nyelvek egyetlen közös tőről. A leágazó nyelveket további alágakra, gallyakra osztotta. A családfa földrajzi valóságot tükröz: az ágak és gallyak Eurázsia egész területére kiterjednek, és fokozatosan változnak. Hogy a fa milyen közös gyökérből sarjadt ki, továbbra is szent titok. Ez a gyökér az ún. PIE, ami a proto-indoeurópai rövidítése. Ám ez csak egy tudományos feltevés, amit semmiféle közvetlen bizonyíték nem támaszt alá. A PIE-t úgy következtették ki – jóllehet kétségkívül kiművelt emberfők. Az a tagadhatatlan tény, hogy a fa ágai rokonságot mutatnak egymással, felveti egy ősi nyelv létét, valahol, láthatatlanul, a gyökérzetben. A PIE-elméletet támogató és abban egyetértő tudósok rendületlen magabiztossággal állítják, hogy a PIE-nek léteznie kellett – valahol, valamikor.
Szerintük semmilyen más módon nem magyarázható a különböző IE nyelvek közötti számos hasonlóság. A világ nyelvcsaládjai azonban kívül esnek a Stammbaumon, vagyis a családfán. Ide tartoznak például az olyan sémi nyelvek, mint a héber vagy az arab, amelyek nem ebből a fából sarjadtak ki. Erre az a történeti nyelvészek válasza, hogy ezek a kóbor nyelvek is kapcsolódnak történelmileg az IE-hoz, ám egy mélyebb szinten: egy olyan mélyrétegben, amelyet ma még nem ismerünk, de ami bizonnyal mélyebb, mint az IE fa PIE gyökere. A történeti nyelvészek lázas törekvése azonban messze túlmutat az IE kérdésén. ők abban reménykednek, hogy a világ minden nyelvét felaggathatják egyetlen nagy családfára. Az elfogulatlanabb nyelvészek azonban komoly fenntartásokkal szemlélik ezt a családfát, még ha mások szorgalmasan öntözgetik és metszegetik is. Noha kétségtelenül termékenyítőleg hatott több mint egy évszázad zseniális kutatásaira, számos fogyatékossága van. Ezek a hiányosságok a laikusok számára csupán szakmai részletek, a tisztességes kutatók szemében azonban súlyos hátrányok.24 Aki csak általános műveltséggel rendelkezik, annak is be kell látnia, hogy a gyökerét mára szilárdan megvetett fa a jelenből vetít vissza jelenségeket a múltba.
Először is, egy konkrét elképzelést tükröz arról, hogyan alakul ki és hogyan terjed a nyelv. Azután spekulatív alapon feltételez valamit: egy proto-nyelvet, a PIE-t. Végül eljut odáig, hogy az egykor még analitikus és hipotetikus eszköz önálló életre kel és valódi nyelv lesz belőle, amit valódi emberek beszéltek egy konkrét – bár ismeretlen – földrajzi helyen. A szkeptikus tudósok azonban felhívják a figyelmet arra, hogy a történeti nyelvészet bátor alkalmazása e helyütt sajnos történelmietlennek bizonyul. Csődöt mond, amikor a lelkes nyelvész egy olyan távoli múltra alkalmazza, amelyről nincsenek történeti forrásaink. Azoknak az impozáns beszéd- és szóösszetétel-kutatásoknak az értékét, amelyeket a történeti nyelvészet terén végeztek, senki nem fogja megkérdőjelezni, aki rendelkezik felsőfokú műveltséggel, ám történelmi bizonyítékok nélkül a PIE bizony a levegőben lóg. Szemerényi Oszvald, indoeurópa-kutató, fanyarul így kommentálja a jelenséget: „Az indoeurópait pontosan 150 évvel ezelőtt fedezte fel Franz Bopp, német tudós, ám nem a világ valamely ismeretlen táján, ahogy azt várnánk tőle, hanem a saját tanulmányaiban.”25 Noha a nyelvtudósok természetesen szinte kivétel nélkül elismerik az IE hipotézis magyarázó erejét és átfogó jellegét, még elkötelezett hívei is kínos zavarban érzik magukat, amikor arra kerül a sor, hogy a proto-nyelvhez a hiányzó proto-népet is megkeressék. A hiányzó proto-nép már legalább százötven éve állandó fejfájást okoz a tudósoknak. A szakma egyik kiemelkedő képviselője, J. P. Mallory írja: Indoeurópaiaknak vagy proto-indoeurópaiaknak nevezzük a népet, amelyik ezt az ősi nyelvet beszélte. Ám bárhogy is nevezzük el, jellegében eltér szinte minden más néptől, amelyik jó eséllyel a látóterünkbe kerülhet. A proto-indoeurópaiak a világ fél lakosságának nyelvi ősei, s mint ilyenek, az írásos történelem előtti idők igen fontos szereplői. Ennek ellenére igen nehéz bármit is mondani róluk.
Proto-indoeurópai szöveg nem áll a rendelkezésünkre: a fizikai valójukban fennmaradt töredékeket és magát az anyagi kultúrát nem azonosíthatjuk anélkül, hogy azzal viták hosszú sorát ne indítanánk el, földrajzi elhelyezkedésük pedig immár másfél évszázad óta heves viták tárgya, amelyek mindezidáig nem vezettek meggyőző eredményre.26 Az indoeurópaiak eredetének megállapítására irányuló kutatásnak olyan vonzereje van, mint a szabadban felkapcsolt villanylámpának nyáreste: magához csábít minden rendű és rangú tudóst és tudóspalántát, aki csak tollat tud fogni a kezébe. Emellett azonban megfigyelhető az is, hogy még a legragyogóbb képességű tudósokat is olyan mértékben megszédíti a téma, hogy következtetéseik messze túlmutatnak az ésszerű spekuláció határain, s a végtermék nem más, mint a tudományos elmebetegség valamely újabb példája. … Most már nem is úgy hangzik a kérdés, hogy „Hol van az indoeurópai őshaza?”, hanem így: „Hová teszik éppen most”?27 A múltba való merész visszavetítés tehát láthatóan része annak a dicsfénynek, amit az összehasonlító nyelvészeti elemzés vont maga köré. Az a feltevés, hogy a ma zajló nyelvi folyamatok különféle variációi törvényszerűen léteztek a múltban is, a szigorú tudományosság látszatát öltötte magára. A műveltségük mellett nagyobb visszafogottsággal is jellemezhető nyelvészkollégák azonban felhívják a figyelmet az emberi valóság ingoványos természetére: a statisztikai modellekkel generált valószínűség nem mindig esik egybe a történelmi valósággal. Másképpen fogalmazva: a „valószínűtlenre” rendszerint sor kerül valahol. Raimo Anttila indoeurópa-kutató szavaival: „A történelem csúnyán megtréfálhat bennünket.”28 Kevés kutató tagadja, hogy egy proto-nyelv feltárását – vagy talán számítógépes rekonstruálását – a családfa-modell mintegy szükségszerűvé teszi. Ugyanakkor a nagy kérdés az, hogy – bár a régóta keresett PIE rekonstruálására tett ilyen-olyan erőfeszítések szinte kötelezőek – miért kell ezekből a spekulációkból és tapogatózásokból azt a határozott következtetést levonni, hogy itt valódi nyelveket beszéltek a távoli múltban?
Lehetséges, hogy a valóság egészen más. A PIE kultúrtörténetét összegezve elmondhatjuk, hogy közel két évszázadon keresztül a tudományos világ zseniális indoeurópai nyelvi rekonstrukcióknak lehetett tanúja. A szakma által alkalmazott módszerek formálják, alakítják a nyelvi rekonstrukciót, míg azok ágakat és gallyakat növesztenek a családfa-modellen. Ám a laikus közvéleménnyel mindig elfelejtik közölni, hogy ennek a modellnek súlyos korlátai vannak. Ráadásul bizonyos idő elteltével a nyelvi rekonstrukció is elfakul, megkopik. Noha a tudósoktól elvárják, hogy empirikus módszerekkel dolgozzanak, a nyelvtudósok úgy kalandoznak el a régmúlt századok homályában, hogy az empirikus bizonyítékoknak még a nyomát sem hozzák vissza magukkal. A mai PIE kétségtelenül vonzó és intellektuálisan tetszetős elmélet – de történelmietlen. A kellemetlen tanulság pedig az, hogy a szellem konyhájában kisütött proto-indoeurópai helye inkább a szakácskönyvekben, mintsem a történelemkönyvekben van.
