Ráadásul India ősi kultúrája jelentéktelennek tekinti Európát. Indiának megvan a saját világtörténelem-szemlélete, sajátos, jól felépített, évezredes ókorképe. Az ókori India védikus verziójának nyugati fogadtatása talán azért nem zökkenőmentes, mert a titokzatos szubkontinens világképét egyáltalán nem könnyű megemészteni. A modern tudományos világ berkeiben kevesen érzik úgy, hogy a nagy igazságokat az „indiai mítoszokban” kell keresni. Ebből egyenesen következik, hogy a védikus India története továbbra is az egyik legnagyobb rejtély marad a „Mítosz kontra Valóság” csatában.
Ám még az India és a Nyugat között tátongó kulturális empátiahiánynál is van nagyobb akadály: az, hogy az ókori India mindvégig adós maradt egy olyan történelmi tradícióval, ami elfogadható lett volna a Nyugat számára. A történelem a görögökkel kezdődik – hangoztatják a modernek. A görög történetírás kezdetei Thuküdidészig (Kr. e. 460–400) és Hérodotoszig (Kr. e. 490–409) nyúlnak vissza, akiket a nyugati történetírás két atyjaként tartanak számon. őket a rómaiak követték, akik eleinte még görögül, majd már a saját latin nyelvükön írtak, mint például a híres Livius (Kr. e. 59 – Kr. u. 17). Még a régi Kínának is volt elfogadott történetírói hagyománya. A hivatásos levéltárosi állás (si) olyan régóta létezik, amilyen régóta kínai történelemről beszélhetünk.
A si volt az, aki részletes, napi feljegyzéseket készített az eseményekről. Szu-ma Csien, a kínai történetírás atyja – pontosabban, akit ma annak tartanak – állítólag Kr. e. 100 körül állította össze a Si-csit (Történelmi feljegyzések). Indiában azonban egyetlen neves történész sem örökítette meg a védikus korszakot, legalábbis nem a mai történelemfelfogásnak megfelelő elvek szerint. A tudósok számára is elfogadható történetírásra egészen a Kr. u. első évezredig kellett várni Dél-Ázsiában.
