Az ismeretlent talán érdemes ismeretlenül hagyni, mert ezzel sok agymunkát megspórolunk. Ám az intelligens férfiak és nők nem tudnak ellenállni a szellemi kihívásoknak, és heves légvárépítésbe fognak. Így a történelmi ismeret hiátusait megtöltik az izgalmasabbnál izgalmasabb spekulációk. Az „árja jövés-menés” a legnagyobb futballmérkőzés Indológia városában. A pálya két térfelén tudósok sorakoznak: az „árják Indiába” csapata mérkőzik az „árják Indiából” csapatával. A nyugati indológusok az „Indiába” kapuját védik. Néhány indiai indológus – nagy elszántsággal – az „Indiából” kapuját. A legtöbb indiai tudós azonban beéri annyival is, ha mérsékli a nyugatiak erőfölényét, vagy legalábbis megpróbálja helyére billenteni a kissé lejtős pályát. Az oldalvonal mellett a semleges szemlélők állnak, és könyörögnek, hogy minden versenyző ismerje már el, valójában nem tudják, mi történt több ezer évvel ezelőtt.29
A kezdőrúgást nyugati nyelvészek végezték el a tizenkilencedik században. A szanszkritot és a rokon európai nyelveket egészen a PIE-ig visszavezetve arra a határozott következtetésre jutottak, hogy a szanszkrit nem India eredeti nyelve, és a védikus indiaiak máshonnan érkeztek. Meggyőződésük, hogy a védikus szanszkrit egy eredeti indoeurópai nyelvből fejlődött ki, a ma ismert klasszikus szanszkrit pedig a védikus szanszkritból. Két évszázadon keresztül ezek a nyugati nyelvészgéniuszok uralták a pályát – és határozták meg a mérkőzés végeredményét. Az indiai tudósok azonban nem nyugszanak bele ebbe az állásba, és meglepetésre készülnek: a maguk javára akarják fordítani a mérkőzést. Végül is nem kevesebbről van szó, mint hogy az Indiáról szóló, a művelt olvasóközönségnek íródott ismeretterjesztő könyvek azt állítják, hogy a kékszemű európai harcosok leigázták a dél-ázsiai területeket, majd az elmaradott szinten álló bennszülöttekkel érintkezve megteremtették a védikus tradíciót és a mai Indiát. Az indiai csapat néhány sztárjátékosában nyilvánvalóan megmutatkozik egyfajta nacionalista motiváció. A legtöbben azonban egyszerűen csak meg vannak győződve arról, hogy az „árják be” elmélet téves. Belefáradtak abba, hogy az ősi Indiával kapcsolatos közismert tényeket minduntalan egy olyan elméleti kényszerzubbonyba gyömöszölik, amelynek szorításában egy egész évszázadon át képtelenség volt újat mondani.
A nyugati titánok azzal válaszolnak, hogy nagyon is lehetséges, sőt szinte bizonyos, hogy az árják úgy vándoroltak be, még ha nem is tudjuk, mikor, hogyan és miért. Úgy érzik, minden másféle elképzelés mögött törvényszerűen a mai dél-ázsiai nacionalizmus és nagypolitikai érdekek húzódnak meg. Időközben a tekintélyt parancsoló nyugati csapatrészekben komoly megosztottság alakult ki, amit a régészetről szóló alfejezetben tárgyalunk. Az indiai egyetemeken folytatott konstruktív beszélgetések arról győznek meg bennünket, hogy az árja bevándorláselméletet elsöprő többséggel elutasítják. Mindössze egy egészen csekély kisebbség támogatja. A legtöbb indiai tudós egyszerűen úgy érzi, nincs bizonyíték arra, hogy az indoárják kívülről nyomultak volna be a szubkontinensre. Néhányan közülük merészen odáig mennek, hogy homlokegyenest ellenkező álláspontra helyezkedve kijelentik, az Indiában őshonos árják azért hagyták el Indiát, hogy a világ más tájaira is elvigyék a civilizációt. A semleges tudósok érdekességképpen megjegyzik, hogy az „őshonos árja” elmélet képviselői valójában nem is a képzeletükre hagyatkoznak, hanem ugyanazoknak a bizonyítékoknak az alternatív magyarázataira, amelyekhez az „árják be” csapata ragaszkodik, amikor az árják szubkontinensen kívüli eredetét igyekeznek alátámasztani. A modern összehasonlító nyelvészet adatai és értelmezései fekete-fehér választás elé kényszerítenek bennünket: a szanszkrit vagy külföldi import, vagy indiai őshazájából exportálták külföldre.
Tessék választani, szólítanak fel a nyelvészek. A legtöbb indiai tudós azonban úgy érzi, hogy a bizonyítékok ilyen mértékű hiánya az egész kérdést eldönthetetlenné teszi. Újbóli állásfoglalást sürgetnek, és a bevándorláselmélet felülvizsgálatát kérik, annak igazolásával együtt. A mérsékelt indiai tudósok továbbra is ódzkodnak attól, hogy az „árják be” elmélettel megbarátkozzanak. Érthető módon azt szeretnék tudni, miért kellene kritikátlanul átvenniük egy olyan elméletet a távoli múltjukról, amelyet egykori gyarmattartóik eszkábáltak össze számukra. Meg akarják teremteni a gyarmati sorból felszabadult India saját tudományos életét, amelyet nem terhel már feleslegesen a brit uralom öröksége. Az India elveszett ókori történelmének rekonstruálásához szükséges nyelvészetet, filológiát és régészetet nyugati tudósok dolgozták ki. Ezért az indiai értelmiségiek szükségét érzik annak, hogy szellemi szuverenitásukat is úgymond visszaköveteljék. Kezükbe akarják venni az ókori India történelmének feltárását, és ugyanazoknak a módszereknek és eszközöknek az elsajátításával igyekeznek tudományos paradigmaváltást elérni, mint amelyek révén a jelenlegi paradigma kialakult. Az indiai tudósok azon törekvései, amelyek egy „árja őslakos” elmélet kialakítását célozzák, hangos felháborodást váltottak ki nyugati körökben.
„Szabálytalanság! Nacionalizmus!” – kiáltják fennhangon a nyugati ellenzők. Sajnálatos módon még azok a bátortalan kísérletek is támadások kereszttüzébe kerülhetnek rövid idő alatt, amelyek csupán megkérdőjelezik – és nem felváltják – az uralkodó árja bevándorlási modellt. Kétségtelen: némi harcias nacionalizmus valóban belekeveredett a bevándorlásellenes elképzelésbe. Ám a nyugati indológusok egyre inkább belátják, hogy hibát követtek el, amikor a nacionalista politika megnyilvánulására hivatkozva fölényesen elutasítottak minden revizionista törekvést. Amikor az elemzők politikát igyekeznek kiszagolni a „tiszta tudományban” és a politika tudományra gyakorolt hatását vizsgálják, nem szabad tévesen ítélkezniük csupán a mai zűrzavar alapján, amit néhány – az ideológus szerepét is felvállaló – harsány indiai kutató keltett. Végtére is, az árjaelmélet mintegy másfél évszázados történelme alatt sohasem volt mentes a politikai felhangoktól. Noha a két táborra szakadt tudományos elit néha még kommunikálni is alig képes egymással, néhány kiváló nyugati tudós felvállalta, hogy közvetít az „árják be” és az „árják ki” képviselői között zajló elmérgesedett csatában. Ezek a toleráns nyugati tudósok elindítottak egy elkerülhetetlen folyamatot, melynek során megrostálják a rivális felek elméleteit, és rámutatnak arra, ami egyikben vagy másikban tudományos érték. A nyugati indológusok hirtelen nagyon idegesek lesznek arra a gondolatra, hogy indiai kollégáik esetleg új gyarmatosítóknak tekintik őket. „Mi a bajuk velünk?” – kérdezik gyakran panaszos hangon a nyugati tudósok. „Mi csak végezzük becsületesen a munkánkat, korrekt módon adatokat gyűjtünk, és objektíven értelmezzük azokat.” Mindazonáltal egyre kevesebb nyugati tudós tagadná, hogy amit mi India ókortörténetének nevezünk, az nagy részben a tizenkilencedik századi európai politika és vallás terméke.
A brit rezsimnek komoly érdeke fűződött az árjaelmélethez. Azzal a gondolattal, hogy a régi árják Európából nyomultak be Indiába, a britek indiai megjelenésére bátran lehetett úgy tekinteni, mint egy ókori dráma újkori adaptációjára. Az indiaiak mindössze annak a tanúi, hogy régen elvesztett árja testvéreik most természetes módon visszatérnek. Így aztán – miközben igaz az, hogy az indiai tudománynak diplomatikusan távol kell tartania magát az aktuálpolitikától –, az akadémiai vita semleges résztvevői rámutatnak arra, hogy a nyugati tudománynak végképp semmi alapja nincs a fölényeskedésre. Bőven van takargatnivalójuk a múltjukban. Az antiinváziós csapat támadásainak elhárítására a nyugati oldal új fordulattal állt elő: nem megszállásról van szó, hanem bevándorlásról. Vagyis az „árják be” tudósok talán elkerülhetik a támadást azzal, ha azt állítják, az árja bevándorlást ellenzők tábora egy idejétmúlt elképzelés ellen hadakozik. Közhírré tétetik, hogy az „invázió” fogalmát már sok évtizeddel ezelőtt kivonták a forgalomból.
Amikor fokozódik a nyomás, bedobják az új szót: „bevándorlás”. „Egy olyan helyzetet képzelünk el, amelyben az indoárja nyelvet beszélők csoportjai olyan területre érkeztek, ahol egy másik nyelv – vagy más nyelvek – terjedtek el, és az ott élő lakossággal együttélve kulturálisan is beilleszkedtek közéjük.30 Az új elgondolás szerint a lassan beáramló árják fokozatosan magukba olvasztották a helyieket. Az árja bevándorlók vezető rétegei összekeveredtek az egykori Indus-völgyi kultúra vezető rétegeivel. Ezért lehet „kulturálisan beilleszkedett árja bevándorlókról” beszélni „árja megszállók” helyett. Ennek ellenére néhány nemrégiben megjelent könyvben a legkiválóbb tudósok még a „megszállás” szót használják. Ráadásul az oldalvonal mellett álló semleges tudósok is arra emlékeztetik az „árják be” elmélet agilis védelmezőit, hogy a „bevándorlás” szó mindenkinek mást jelent. A vadnyugat amerikai telepesei például bevándorlókként tekintettek saját magukra: ők csupán békés farmerek, akiknek fegyverük van, és akik Amerika nyugati szabad területein telepednek le. Ehhez képest a bennszülött indiánok megszállót láttak a fehér emberben, akit aligha a kulturális beilleszkedés vezérelt. Az indiai tudósok, amerikai támogatóikkal karöltve, rámutatnak, hogy az árja bevándorló tábor szókincsének finomítása önmagában még nem oldja meg az ádáz vitát, és továbbra is nyitott a kérdés: árják be, árják ki, mindkettő, vagy egyik sem? Az indológusok kimondatlanul is ugyanúgy ragaszkodnak az „árják be” elmélethez, mint ahogy a biológusok a darwinizmushoz.
A természettudományokban Darwin alapmodellje általánosan elfogadott, kétség sem merül fel vele kapcsolatban, ám a részleteken rendszeresen vitatkoznak és módosítják azokat. Noha manapság nyelvi migrációról és nem katonai megszállásról illik beszélni, a helyzet itt is hasonló: tudnunk kell, hogy a mai indológiai felépítmény tégláit és habarcsát javarészét már jó egy évszázada szilárdan lerakták. Ezért a hősies támadók érthető módon az indológia épületének alapvázát célozzák meg, s nem a később hozzáépített részeket. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az árja invázió elméletével a gyarmatosító tudósok kimondva-kimondatlanul háborút hirdettek a védikus szanszkrit kultúra hagyományos történelmi elbeszélése ellen. Ahelyett, hogy mindig egyhangúan követelnék, az ősi Védák igazolják magukat, nem volna érdekes a másik felet is próbára tenni? A szakmát is felpezsdítené, ha egyszer a gyarmatbirodalmi származású „árják be” elméletet tekintenék annak a jövevénynek, akinek a kérdések pergőtüzében is meg kell állnia a helyét. Nos, ma már akadnak olyan nagynevű nyugati tudósok, akik halkan, a színfalak mögött, saját táboruk igazát kezdik megkérdőjelezni.
