A történelmi értelemben vett India története, ezen belül az őstörténet meglehetősen homályos, ahány forrás, annyi változat tárul elénk. Ennek elsődleges oka, hogy főképpen az utolsó ezer esztendőt megelőzően az indiai népek tudatosan kerülték az írásbeliséget és szándékoltan csak a legritkább esetben „hagytak nyomot” maguk után.Az indiai hagyományos bölcselet értelmében ugyanis a legfontosabb vallásos szövegeket mindig fejben kellett tartania annak a kiváltságos bráhmana osztálynak (varna), amely egyben letéteményese volt az írásbeliségnek is. Erre eklatáns példa a két meghatározó nagy vallásos eposz, a Rámájana és a Mahábhárata. Ezeket a szövegeket ugyanis a bráhman papok fejben tartották és úgy adták tovább – arra érdemes – tanítványaiknak, hosszú évszázadokon keresztül.
Ehhez speciális – csak az indiai magaskultúrára jellemző mnemotechnikai rendszerek kifejlesztése révén jutottak el, amelynek „nyomait” mind a mai napig hordozza például a klasszikus zene, a tánc és a jóga tradicionális rendszere. A sorrendben felcserélhetetlen és egymással összefüggő két eposz keletkezésének pontos történeti időpontja valójában ismeretlen, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy a nyugati történettudomány által megadott évszámok, illetve a mai indiai történészek által valószínűnek tekinthető keletkezési időpontok között akár több évezred különbség is lehet. A Hanuman vállán ülő Rama (jobbra) harcol a démon király Ravana ellen.
Míg a nyugati tudomány például a Rámájana keletkezését az i. e. 15. századra teszi, addig az indiai történészek jószerével megegyeznek abban, hogy ennek keletkezése nem tehető későbbre, mint az i. e. harmadik évezred elejére, és a hagyományosan az eposz szerzőjének tartott Válmiki azt csak végleges formájában jegyezte le. Még a lejegyzés időpontja is vitatott, amit átlagolva körülbelül 1000 év eltéréssel állapíthatunk csak meg. Mindezekhez hozzájárul az a tény is, hogy India, ezen belül Észak-India éghajlatának szélsőségei és az esős évszakok intenzív hatása rendkívül meghatározóak voltak a régészeti leletek esetleges fennmaradását tekintve, így néhány évszázad elteltével szinte reménytelen Indiában olyan leletekre bukkanni, amelyeknek kora és szignifikáns tartalma egyértelmű történeti útmutatást nyújthatna.
Több ismerettel bírunk India újkori történetéről, amely – megint csak indiai értelmezésben – Buddha megjelenésétől, vagyis az i. e. 6. századtól napjainkig tart. Ezt a periódust, főképpen a 11. századtól napjainkig, meghatározták azok a történeti értelemben vett hódító és kolonizációs hatások, amelyek – mint a későbbiekben látni fogjuk – komoly hatást gyakoroltak India kultúrájára is. A 12. században bekövetkezett mogul hódítás fél évezreden keresztül határozta meg India képét, míg az angol (és Goa vonatkozásában portugál) gyarmatosítás India mai arculatának kialakulásához vezetett. Mivel az indiai szubkontinens alatt azt a területet értjük, amelyet északon a Himalája hegysége határol, a történeti India fogalmába természetesen beletartozik a mai Pakisztán, illetve keleten Banglades is. India függetlenné válásának évében (1947-ben) a két leszakadt tartomány, illetve ország csak annyiban érintette India kulturális értelemben vett alapjait, hogy az ezekben az országokban mesterségesen kialakított muszlim dominancia és ennek vallási, illetve politikai vonatkozásai lehetetlenné tették azt, hogy ezeken a területeken megőrződhessen az a dominánsan hindu-muszlim kulturális tradíció, amely az anyaországot a 11. századtól jellemezte. Ezért, bár nem alakult ki a hagyományostól eltérő, más kultúra ezekben az országokban, az egyértelműen és láthatóan hindu eredetű hagyomány azonban mesterségesen vissza lett szorítva a mohamedán tradíció elsődlegességét támogató, főként politikai és vallási indíttatású folyamatokkal szemben.
A geográfiai értelemben vett indiai szubkontinensen élő népek természetesen nem tartoznak azonos etnikumhoz, számos nép és népcsoport alkotja India lakosságát, s a mai 22 hivatalos nyelven túl 1307 nyelvjárást különböztethetünk meg, melyek mindegyike egyben, igaz apró különbségekben, de mégis eltérő kulturális kötődést jelöl. Az Indiában élő népcsoportok kapcsán is felmerülnek hasonló kérdések, melyekre az indiai őstörténettel kapcsolatban utaltunk, azaz melyik nép vagy népcsoport származott, illetve származhatott azoktól a bevándorolt törzsektől, népektől, amelyeket a mai tudományos közvélekedés általában és egyszerűsítve árja népekként szokott definiálni. Ez a közkeletű tévedés, illetve félreértés az első „indológusnak”, vagyis India-tudósnak tekintett Max Müllertől származik, aki a 19. század közepén néhány évtizedet Indiában töltve az elsőként írt nyugati értelemben vett tanulmányokat India történetéről és fordított németre (mai szemmel nézve igencsak gyenge minőségben) hagyományos szanszkrit szövegeket is. A tudomány mind a mai napig követi a Max Müller-i feltevést, mely szerint észak-északnyugatról áramlottak be a Khyber-hágón át azok a kaukázusi eredetű népek Indiába, amelyek Észak-Indiában megtelepedve és keveredve a dravida őslakossággal létrehozták a mai észak-indiai etnikumokat.
Eltekintve attól, hogy a nemzetiszocialista ideológiák milyen értelemben használták, illetve használják az árja kifejezést, az indiai történettudósok általában megegyeznek abban, hogy Max Müller nem csak tévedett, hanem jócskán túlkomplikálta Észak-India népeinek eredetét, hiszen az ősi szanszkrit nyelvben az árja szó olyan kifejezés volt, amely a tanult, magas tudású emberekre vonatkozott. Ekképpen e tudósok megegyeznek abban, hogy Indiába semmiféle árja bevándorlás soha nem történt, s azok a népek, illetve etnikumok, melyek ma Észak-India rohamosan növekvő lakosságát alkotják, mindig is a szubkontinensen éltek, s az etnikai mozgások rendkívül csekély számban befolyásolták a mai népesség összetételét. Természetesen ez a folyamat, vagy annak hiánya nem érinti, illetve érintheti a dél-indiai dravida eredetű népek származástörténetét, hiszen őróluk még a mülleri alapon kiinduló akadémikus szemlélet is elismeri, hogy amióta egyáltalán említhetjük a szubkontinens történeti feldolgozását, azóta ők azonos összetételben, egy helyben éltek. Mindezek alapján kénytelenek vagyunk minden olyan „tényt” kétkedve fogadni, melyek az indiai szubkontinens történetének valamilyen ágára, alfajára vonatkoznak, mivel legtöbbször sekélyesen bizonyított, vagy bizonyíthatatlan állítások állnak a tényként elfogadott axiómák mögött, s mind a mai napig az akadémikus történettudomány nehezen, vagy csak a legritkább esetben engedi indiai születésű indiai tudósok eredményeinek beszivárgását India mai nyugati történetfelfogásába.
