Az indiai spirituális bölcsesség kronológiai rendjének felvázolása közismert dilemma. A régészet ebben a témában a források történetének rekonstruálását tűzte ki céljául. Ennek során a szövegszintű bizonyítékok (a szöveg eredetére vonatkozóan magában a szövegben fellelhető utalások) összevetésre kerülnek a régészeti leletekkel (agyagedények, érmék és – elsősorban – feliratok). Bár hősies kísérletekre mindig van példa, a tudósok sötétben tapogatóznak abban a kérdésben, mikor jegyezték fel először a szövegben szereplő információkat. Egyik forrás sem tesz említést arról, hogy melyik esztendőben keletkezett. Ha egy szövegben utalás történik egy másik szövegre, előfordul, hogy a tudósok bátran kijelentik: az a szöveg a későbbi, amelyik a másikra utalt. A tudományos sejtéseken kívül azonban precíz kormeghatározásra nincs lehetőség. Buddha megjelenése azonban mégis egyfajta támpontot jelentett India spirituális irodalmának kronologizálásában. Az indiai történelemben Buddha korszaka az első, amelyről rendelkezünk némi ismerettel. Elsőként az akkori nagyvárosok érték el a városiasodásnak azt a szintjét, amit történelmileg már nyomon lehetett követni.
A közelmúltban néhány tudós újra megvizsgálta Buddha születésének és halálának időpontját, és azt Kr. e. 566-ra és 486-ra helyezte át.11 India kronológiájának felállításában Nagy Sándor hódításai nyújtanak még nagy segítséget (Kr. e. 326). Buddha és Nagy Sándor élete azonban csupán két kései tájékozódási pont egy olyan történelmi időfolyamban, amelyről jóformán semmit nem tudunk. A Kr. e. 1. században indiai buddhista vándorok indultak Kínába, hogy ott misszionáriusként tevékenykedjenek. Ezzel egyidőben kínai zarándokok látogatták meg India szent helyeit. A kínaiak megjelölték a buddhista szövegek saját nyelvükre való lefordításának időpontját. A tudósok ezeket a dátumokat pontosnak tekintik. Ám már ezeket az évszámokat megelőzően is rendelkezünk adatokkal, a Kr. e. 3. században élt Asóka császár idejéből. Az ebből a korból származó, kőbe vésett feliratok említést tesznek egyes korai buddhista törvénykönyvekről. A Buddhához kötődő események és szövegek sokat segítenek a buddhizmus megbízható történetének megírásában, aminek megjelenése viszonylag új fejlemény. Ám ezek a buddhista támpontok a védikus ókor feltárásában már csak igen korlátozott segítséget nyújtanak. Az a tény, hogy India adós maradt a kritikai tudományosság ismérveit kimerítő történetírással, problematikussá tette a szanszkrit szövegek kormeghatározását. Ma tudományosan helytállónak számít az a feltételezés, hogy a védikus korszak Krisztus előtt mintegy kétezer évvel kezdődött.
Maguk a Védák azonban ezt a hivatalos behatárolást enyhén szólva is szűkösnek tartanák. Ám egyes tudósok még ezt a rövid időszakot is kényelmetlenül hosszúnak érezték, s a védikus civilizációt önkényes korszakokra osztották és címkékkel látták el, amelyek aztán benne ragadtak a köztudatban. Ez a korszakolás egy olyan elméleti időrenden alapul, amely a Védák bizonyos könyveinek – egyes vélekedések szerinti – megjelenését veszi figyelembe. A feltételezés érthető, mivel azon a lineáris elven nyugszik, mely szerint bizonyosra vehető, hogy az évszázadok és évezredek múlásával a védikus filozófia új formái alakultak ki. Ez a nézet különösen azok körében népszerű, akik a védikus irodalmat eltérő irányzatok gyűjteményének tekintik, amelynek nincs sem egységes eredete, sem átfogó alapelve. Ennek a feltételezésnek köszönhető, hogy azok az elméleti megjelölések, amelyek India történetének durván kijelölt korszakaira vonatkoznak, a valóság köntösében tűnnek fel. A gyanútlan olvasó azt láthatja, hogy az olyan jól csengő címkék, mint „candra, mantra, brāhmaņa és sūtra” vagy „védikus, epikus, szútrikus és skolasztikus” visszatérő elemeivé váltak az indiai ókortörténetet, vallást és filozófiát bemutató könyveknek.
Ám kevés bizonyíték áll rendelkezésünkre az indiai ókor korszakainak akár csak hozzávetőleges rekonstruálásához is. Ezek a korszakolási kísérletek legjobb esetben is csupán tudományos találgatások: a hagyományos történelmi bizonyítékok hiánya aligha enged meg ennél többet. Itt kell megjegyeznünk azonban, hogy a Védák ismertetnek dinasztiákat és uralkodókat is, ám ezek az információk nem mindig támasztják alá az India távoli múltjáról alkotott mai elképzeléseket. A modern indológusok a védikus bölcsesség kezdeteit Kr. e. 4000 és Kr. u. 900 közé teszik, attól függően, hogy a Védák épp melyik ágát elemzik, és épp melyik tudós kísérli meg a kormeghatározást. A nyugati tudósok általában későbbi dátumokkal hozakodnak elő, míg sok indiai tudós – néhány merész nyugati kollégával karöltve – a korábbi dátumok mellett voksol. Abban azonban minden indológus egyetért, hogy a védikus szövegek sokkal régebbi anyagokat tartalmaznak, mint amilyen régen szerintük lejegyezték őket. A Védák első komoly kormeghatározása egy olyan férfiú nevéhez fűződik, aki a 19. század legmeghatározóbb szanszkritistája volt. Az angolszász világban csak Max Müllerként ismert Friedrich Maximilian Müller kétségkívül az indológia atyja. Szellemi öröksége még ma is él, noha a mai tudósok – ha külső nyomás éri őket – elhatárolódnak tőle. Müllert a brit gyarmatbirodalom alkalmazta. Az Oktatási Bizottság elnöke közbenjárásával a Brit Kelet-Indiai Társaság megbízta, hogy készítsen fordításokat a védikus szövegekből: ám mindezt oly módon, hogy az lerombolja az indiaiak áhítatos tiszteletét ősi forrásaik iránt. A pénz teljes összegét sohasem utalták át, ám a brit kormány minimális támogatásával az Angliában letelepült német Müller tovább folytatta munkáját, és bámulatos termékenységgel megalkotta ötvenegy kötetes, monumentális sorozatát, A Kelet szent könyveit. A konzervatívan protestáns Müller írásos feljegyzéseket hagyott hátra tudományos indítékairól.
Valódi motivációját, amely inkább a protestantizmushoz állt közel, mint a gyarmatbirodalmi eszmékhez, esze ágában sem volt eltitkolni. 1868-ban, Argyll hercegének, India akkori államtitkárának írt levelében kijelenti: „India ősi vallása halálra van ítélve, és ha a kereszténység nem lép közbe, kit terhel majd a felelősség?”12 Miközben sorra gyártja védikus fordításait, küldetéséről ezt írja egy 1896-os, feleségének címzett levelében: Remélem, be fogom fejezni ezt a munkát, sőt erről meg is vagyok győződve, még ha nem is érhetem meg, hogy nyomtatásban lássam. Kiadásom és Véda-fordításom azonban nagymértékben meghatározza majd India sorsát. Ś Ez a vallásuk gyökere, és biztos vagyok benne, hogy e gyökerek feltárása az egyetlen módja annak, hogy gyökerestül kiirtsuk mindazt, ami az elmúlt háromezer évben született belőle.13 Korának legbefolyásosabb szanszkrittudósaként Müller volt az első, aki kellő szaktekintéllyel vágott bele a védikus kronologizálásba. Előbb eldöntötte, hogy a Ŗg-vedát Kr. e. 1200-ra datálja, majd hipotetikus alapon a védikus szövegek mindegyik ágához hozzárendelt egy dátumot. Müller olyan tekintélynek számít a szanszkrit stúdiumok terén, hogy merész találgatásai még ma is bénítólag hatnak a szakmára, és egyértelműen áthatják az Indiáról szóló, nagyközönségnek szánt irodalom jelentős részét. Müllerről és indítékairól érdemes többet tudnunk, mert számtalan olyan könyvvel találkozhatunk, amelyek azt állítják, hogy a védikus szövegek Kr. e. 1200 körül tűntek fel. Müller számításait sok mai indológus csodálja, ésszerűnek, sőt okosnak tartva azokat. Közéjük tartozik például egy neves mai tudós, aki így fogalmaz: „Bár akadnak gyenge pontjai, Max Müller kronológiai becsléseit illetően nagyjából egységes az a vélemény, hogy ő jár legközelebb az igazsághoz.”14 Egy sokat idézett, 1996-os kiadású egyetemi bevezető tankönyv diszkréten visszautasít minden kísérletet, ami a Védák korábbi datálására irányul.
Kijelenti: „A Max Müller által javasolt józanabb kronológia szerint a dátum Kr. e. 1500 és 1200 közé esik.”15 Arról azonban szinte soha nem esik szó, hogy később maga Müller is megtagadta saját találgatásait. Élete végén nyomtatásban is megjelent őszinte vallomást tett: „Nincs az a földi hatalom, amely valaha is kijelentheti, hogy a védikus himnuszokat Kr. e. 1000-ben, 1500-ban, 2000-ben vagy 3000-ben állították össze.”16 A huszadik század első negyedében Moriz Winternitz, német tudós, aki évtizedeken át volt a Prágai Egyetem indológiai tanszékének vezetője, értetlenül állt az előtt a tény előtt, hogy Müller – a szó szoros értelmében „korszakalkotó” – spekulációjának mind a mai napig hitelt adnak. A kor és a szakma egyik legprominensebb tudósaként számon tartott Winternitz így ír: „Figyelemre méltó, micsoda ereje van a hipotéziseknek még a tudományban is. Az évek múlásával Max Müller hipotetikus és teljesen önkényes meghatározása a védikus korszakokról egyre inkább elnyerte a tudományosan bizonyított tény státusát és rangját, anélkül, hogy bármiféle új érv vagy konkrét bizonyíték napvilágot látott volna.”17 Winternitz emlékeztette a szakmát, hogy Müller találgatásai felett viharfelhők gyülekeznek, és kifejtette, hogy minden empirikus módszerrel végzett, a védikus korszak és irodalom rekonstruálására irányuló kísérlet tudománytalan.
A modern indológia – ez esetben legbecsületesebb – szaktekintélyének számító Winternitz így érvel: „A védikus korszak valódi történelme még nagyrészt ma is homályba burkolózik és felderítetlen. Különösen az indiai irodalom történeti kronológiáját borítja ijesztő sötétség, s a jövőbeni kutatásoknak kell majd választ adniuk a többnyire még ma is megoldatlan rejtélyekre.”18 Winternitz arra is rámutatott, hogy – különösen laikusoknak szánt kézikönyvek megírásához – jó és kényelmes volna három vagy négy korszakra osztani a védikus irodalmat, majd ezeket dátumokkal látni el. „Ám minden ilyen irányú kísérlet törvényszerűen kudarcra van ítélve a tudásunk jelenlegi szintjén, és becsapás volna hipotetikus dátumokat használnunk. Ezzel többet ártanánk, mint használnánk.” W. D. Whitney találó mondását idézi, amit akkoriban gyakran emlegettek a tudósok: „Az indiai irodalomtörténetben szereplő évszámok tekebábuk, amiket csak azért állítunk fel, hogy utána megint ledönthessük őket.” „Nagyjából ma is ez a helyzet”19 – összegezte véleményét Winternitz. Whitney alaptankönyvnek számító, először 1879-ben kiadott szanszkrit nyelvtanát mind a mai napig tanítják. Winternitzre pedig, noha bizonyos szempontból elavultnak tartják, még ma is támaszkodnak a mai tudósok. Egy szó mint száz, Whitney ítélete és Winternitz végkövetkeztetése még ma is a legbiztosabb útnak számít, noha kétségtelen, hogy a kutatók nem mindig ezen indulnak el.20 Az indológia tanszékek legbelsőbb berkeiben talán elismerik a tudósok, hogy valójában fogalmuk sincs, mikor keletkeztek a védikus szövegek. Ám a közvélemény dátumokat akar hallani – az élet nem állhat meg. D. K. Chakrabarti, a Cambridge Egyetem munkatársa így figyelmeztet: „Egyszerűen az az igazság, hogy két évszázadnyi modern szövegkutatás után sem voltunk képesek többel előrukkolni a legrégebbi szövegeink kapcsán, mint általános kronológiai határokkal, amiket még így is sorozatos támadások érnek.
