Az elfogadhatóság kritériumait kimerítő ókori indiai történetírás hiánya már régóta bosszantja a tudósokat. Az első írásos panasz a 11. században látott napvilágot, amikor Alberuni, arab India-szakértő, így fogalmazta meg kritikáját: „A hinduk nem fordítanak kellő figyelmet a dolgok kronológiai sorrendjére, igen hanyagul kezelik királyaik uralkodásának sorrendjét, és amikor információkat várnak tőlük, zavarba jönnek, s tanácstalanságukban mesebeli történetekkel állnak elő.”3 Az indiai ókor iránt rövid időre fellángoló érdeklődést követően a 19. század európai és amerikai tudósai ugyanazokat a nézeteket kezdték hangoztatni: ők még hangosan, utódaik halkabban, de töretlenül. Íme egy tipikus értékítélet a nagynevű szanszkritista, Arthur Macdonell tollából: „A történelem az indiai irodalom gyenge pontja. Ha pontosabban akarunk fogalmazni, nem is létezik. A történelmi érzék teljes hiánya oly markáns, hogy ez a fogyatékosság árnyékot vet az egész szanszkrit irodalomra, ami igencsak megszenvedi a pontos kronológia hiányát.”4
Később a történész D. D. Kosambi kijelentette: „Indiának nincsenek olyan történelmi feljegyzései, amiket érdemes volna akár csak megemlíteni.”5 F. R. Allchin, az Indiát kutató nyugati régészek nagy alakja mesterének tekinti Kosambit, aki szerinte az India ősi történelmét rekonstruálni próbáló mai tudósgeneráció szellemi ihletője.6 Indiában csak egyetlen homályba vesző népi hagyomány tapintható ki, ám kevés az olyan írásos anyag, ami túlmutat a mítoszok és legendák szintjén. … Nem létezik olyan indiai őstörténet, amit érdemes volna elolvasni.
Azokat a műveket, amelyek az átlagolvasó számára is hozzáférhetők, és részletes személyes vagy epizodikus őstörténetet tartalmaznak, célszerűbb romantikus irodalomként olvasni (akárcsak némely indiai vasúti menetrendet), mintsem elhinni.7 A Védák történelmietlennek, irracionálisnak és mitikusnak tűnő világát csodabogárként szemlélő új nyugati indológus-generáció alkalmazkodott a korábbi gyarmat nacionalista érzületéhez. Ahelyett, hogy bátran felülbírálnák az ősi Indiáról kialakult történelemszemléletet, kétkedve csóválják a fejüket. Napjaink indiai tudósai zavarukban olykor már azzal próbálkoznak, hogy egy nagyvonalú gesztussal felmentsék a védikus indiaiakat, amiért képtelenek voltak megalkotni egy, a nyugati tudóstársadalom számára is elfogadható történelmi munkát: „A történelmi tények szemlátomást kifolynak az ókori indiaiak kezei közül, akik inkább lírai eposzokat, regéket, mitológiát és legendákat gyúrnak belőlük.
Az idő nem valóságos a számukra, és jelentősége is másodlagos.”8 Az ókori egyiptomiak, sumérok, babilóniaiak és asszírok ránk maradt írótáblái bepillantást nyújtanak mindennapjaik világába. Az ókori Kínát kutató tudós kedvére szemezgethet a jóslásra használt csontok, a sírok és a császári krónikák feliratai között. Ugyancsak hozzáférhető néhány korabeli történetíró munkája is, különös tekintettel a már említett Szu-ma Csienre. Ezek az egybegyűjtött források állítólag már lehetővé teszik, hogy valamiféle képet kapjunk az ókori Kínáról, egészen a Kr. e. 1400-as évekig visszamenően. A görög és római történeti források ugyan nem nyúlnak ilyen régre vissza a történelembe, minőségüket azonban sokkal jobbnak tartják azoknál. Ugyanakkor az eredeti indiai védikus civilizációról csak szórványosan maradtak fenn olyan emlékek, amelyek étvágyat csinálhatnának a nyugati történelemkutatóknak. Úgy tűnik, a védikus Indiából semmi nem felel meg a nyugati empirikus kritériumoknak. Az elfogadott történetírás legkorábbi darabjai csak a Kr. e. 4. században jelennek meg, Srí Lanka-i buddhista szerzetesek krónikái formájában.
Az ókori indiaiakat vajon miért nem érdekelte a kronológia? Ebben a helyzetben könnyű volna máris pálcát törni a védikus indiaiak felett és azt feltételezni, hogy az – általunk ismert – történelemmel szembeni látszólagos érdektelenségük oka egyfajta primitív hozzá nem értés. Levonhatnánk a következtetést, hogy egyszerűen nem voltak képesek hiteles adatrögzítésre. A bátrabb tudósok azonban egy ennél meglepőbb igazság felé kacsingatnak: a védikus indiaiak a helytálló filozófiai felismeréseket fontosabbnak tartották, mint a kronológiai sorrendet és a hétköznapi élet rutinjait. Emellett az ókori indiaiak történelem iránti kíváncsiságát kielégítették a védikus bölcselet nyújtotta planetáris és kozmikus leírások. A történetírás azonban, bárhogy is fogant meg, mindig valamilyen választás. A történelemkönyvek előre kiválasztott események és észlelések tömör kivonata. Ezért aztán ahelyett, hogy a „valós történelemtudomány” hiányával vádolnánk a régi indiaiakat, amellett az érvelés mellett is dönthetünk, hogy egyszerűen csak azt rögzítették, amit fontosnak éreztek, és tették ezt egy olyan módszer alapján, amit megfelelőnek tartottak a céljaik eléréséhez.
Ráadásul, ha egy nép időszemlélete ciklikus és nem lineáris, nem csak a „volt is, lesz is” elvét, de az elv minden kihatását is magukévá tehetik, azok teljes mélységében és minden érdekességével együtt. Más szóval: valóban nincs új a nap alatt. Születés születést, halál halált követ, majd kezdődik újra a ciklus. Ha azonban így van, miért szentelnénk annyi figyelmet a hétköznapi események sorrendiségének, a létezés szüntelenül forgó kerekén? Noha különböző szakaszokon mennek keresztül, a dolgok előbb-utóbb visszatérnek oda, ahol elkezdődtek – vagyis oda, ahol éppen akkor voltunk a keréken, amikor észrevettük őket. Jobban járunk tehát, ha figyelmünket a példás jellemvonásokra és életmódra fordítjuk, különösen azokra, amelyek közvetlenül megszabadíthatnak az idő kerekéből. Való igaz, hogy hagyományos nézőpontból az ókori indiaiaknál nehezen találnánk történelmietlenebb népet. Azonban érdemes feltennünk önmagunknak a kérdést: milyen konvenció játszott szerepet a mi szemléletünk kialakulásában? C. C. Lamberg-Karlovsky és J. A. Sabloff, e két nagynevű régész, egy ízben bevezetést tartott a régészetbe a Harvard Egyetemen. Ancient Civilizations (ősi civilizációk) című alaptankönyvükben, mielőtt sorra vették volna az ókori népeket, szükségesnek tartották, hogy egyfajta „történelemtörténettel” vértezzék fel az olvasókat. Ugyanis még a művelt olvasót is gyakran meglepetésként éri, hogy milyen sokszínű és relatív dolog a történelem.
Azok a kérdések, hogy mi a történelem és hogyan kell történelmet írni, nagy változásokon mennek át az évszázadok folyamán. Amikor a mai olvasó a távoli múltból fennmaradt szövegekkel foglalkozik, fogalmi akadályokkal találja szembe magát, amelyek a félreértés és félreértelmezés állandó forrásaivá válnak. Ahogy a fizikai valóság, a társadalmi berendezkedés, a gazdasági struktúra – és a civilizáció szinte minden más területe – változott egyik kultúráról a másikra, ugyanúgy változott az emberek gondolkodásmódja is. Mindez különösen igaz a történelemfelfogásra. Amit ma történelmi tudatnak ismerünk, kései fejlemény. A történelmet és a tudományt csupán az elmúlt néhány évszázadban kezdte érdekelni a történelmi folyamatok tanulmányozása, „helyes” időrendbe és koordinátarendszerbe ágyazása. Ráadásul a történelmi folyamatokról alkotott mai felfogásunk is tovább fog változni, egyik generációról a másikra.9 A Nyugat a görögökben találja meg történelmi biztonságérzetének első letéteményesét. Az ókori ázsiaiakról alkotott képünkkel szemben a görögök tudatosan törekedtek arra, hogy megalapozzák a történetírást, és kialakítsák az ehhez szükséges taktikákat és teóriákat. Fel akartak állítani egy intellektuális eszközrendszert a múlt tanulmányozására.
Érdekes módon, a görög történetírásban az ókori India több fontos témája is visszaköszön. Az antik történetírók többsége a ciklikus szemléletet tette magáévá. Az események mintázatai ismétlik önmagukat, tehát a történelem ismétli önmagát. Újabb közös vonás a védikus indiaiakkal, hogy a görögöket is érdekelte a kezdetek kutatása. A görögöktől átörökölt történetírásra a kereszténység gyakorolt elsőként jelentős hatást. A ciklikus felfogást elutasító Augustinus (Kr. u. 343–430) történelemszemléletét a linearitás jellemezte, amelyben a történelem A pontból B pont felé halad, az egymást követő civilizációk pedig rendre minőségi javulást hoznak magukkal. Augustinus nézetei immár másfél évezrede befolyásolják a nyugati gondolkodást. Még az ateista Marx is abban a szemléletben lelte meg lelki békéjét, hogy a történelem egyenes pályán halad előre egy adott cél felé, még ha e cél nem is a keresztény megváltás, hanem a munkásosztály paradicsoma. A modern történetírás kezdetei az itáliai Giambattista Vico (1668–1744) nevéhez fűződnek. Szerinte a történelmet éppen úgy törvényszerűségek irányítják, mint ahogyan törvényszerűségek szabályozzák a különböző tudományágakat. A 19. században olyan gondolkodók nyilatkoztak történelemszemléletükről, mint Comte, Hegel és Marx, a 20. században pedig Spengler, Kroeber és Toynbee fogalmaztak meg radikálisan új nézeteket a történelemről. Érdekes módon Oswald Spengler, aki a modern kor meghatározó történelemtudósa volt, láthatóan ugyanabba a vélt hibába esett, amibe annak idején az ókori indiaiak. Spengler ugyanis nem egyfajta „helyes történeti sorrend” alapján szervezte rendbe a történeti adatokat, hanem minden egyes civilizációban egy meghatározó gestaltot látott: egy olyan általános formát és stílust, amely az adott kultúrát jellemezte. A történész feladata pedig nem más, mint hogy kitalálja és leírja ezt. Spengler azonban nem állt meg itt, hanem szembehelyezkedett azzal az állásponttal, mely szerint a nyugati kultúra felsőbbrendűséget élvez más kultúrákkal szemben. A Nyugat alkonya című közismert művében bemutatja, hogyan bomlik fel törvényszerűen a nyugati felfogásban megismert civilizáció. Szerinte minden civilizáció „keresztülmegy az egyén életszakaszain: a gyerekkoron, az ifjúkoron és az öregkoron.”10 Láthatjuk tehát, hogy az ókori történelemszemlélet még a mai időkben sem vesztette el teljesen vonzerejét.
