Az a remény, hogy az Indus-völgyi ásatások majd a Védák eredetére is közvetlenül rávilágítanak, beteljesületlen maradt. Kevés a bizonyíték, amely alapján rekonstruálni lehetne a Védák megszületésének korszakát. A dilemmán töprengő tudósok egyike, Wilhelm Rau történész, a védikus anyagi kultúra neves német szakértője, abban sem biztos, hogy egyáltalán lehetséges „védikus régészetről” beszélni. Olyan kevés a tárgyi lelet, hogy a csalódás szinte borítékolható. A kutatók egy új nemzedéke azonban kitart azon véleménye mellett, hogy senki nem azokon a helyeken keresgél komolyan, ahol kellene. Kétségtelen, hogy az indiai trópusi éghajlat nem tett jót semmiféle kézirat fennmaradásának, akár fakéregre, akár pamutszövetre, pálmalevélre vagy fára írták. Ugyanígy nem kedvezett a környezet más tárgyi leletek megőrzésének sem. Egyiptomban azonban – a Nílus deltavidékét kivéve – a körülmények miatt még a könnyen porladó anyagok is fennmaradtak.
Ezért áll számos különféle egyiptomi forrás rendelkezésünkre ma is. Nem érdemes pompás sírhelyek után sem kutatnunk, ha közelebbről akarjuk megismerni a védikus múltat, mert a fáraók korában élt egyiptomi néppel ellentétben a védikus indiaiak nem temették el halottaikat (ez alól kivételt jelenthettek a társadalom marginális elemei és számkivetettjei). A Védák hamvasztást írtak elő, amit a legtöbb indiai család ma is követ. Ezért olyan ritkák az ókori indiai csontmaradványok. Az Indus völgyéből hiányoznak a nagy temetők. De máshol sem bukkantak fel csontok, amelyek alapján a tudósok bátran kijelenthetnék:
„Ezek annak a konkrét népnek a csontvázához tartoznak, akik a Védákat összeállították.” Bár ma senki sem tagadja, hogy Indiának őslakos civilizációja volt régen, az alapkérdés változatlan: van-e, s ha igen, milyen jellegű a kapcsolat az Indus-völgyi kultúra és a védikus civilizáció között? Az „árják be” elmélet hívei rögtön azzal érvelnek, hogy az Indus-völgyi kultúra nem volt védikus. Ez az álláspont nyitva hagyja a kaput az indoeurópai árják előtt, hogy azon beáramolva csodákat műveljenek Indiában. Amikor a jövevények szétszóródtak Északnyugat-India termékeny síkságain, a védikus kultúra egészét, vagy legalábbis gyökereit, is magukkal hozták. Nem sokkal később, az Indus-völgyi bennszülött kultúra hanyatlásával, a külhonból származó védikus szokások terjedtek el. Az „árják ki” elmélet hívei máris tiltakoznak. ők az Indus-völgyi kultúrát mint egyfajta védikus előfutárt kívánják bemutatni. Ily módon hatékonyan elűzhetik az indoeurópai bevándorlók vélelmezett hordáit. A védikus kultúra nem szorul hódítókra, hiszen az Indus-völgyi civilizációból fejlődött ki. Az Indus-völgy rejtélye azonban még az „árják be” – „árják ki” csatározásokban rejlő ellentéteknél is mélyebb. Az oldalvonalon álló semleges megfigyelők csak annyit szeretnének elérni, hogy mindenki ismerje el: nem tudják biztosan. Nem dönthető el egyértelműen sem az, hogy védikusak voltak az Indus-völgyiek, sem az, hogy nem, ezért a küzdő feleknek visszavonulót kellene fújniuk, és energiáikat olyan kérdések megoldására összpontosítaniuk, amelyeket könnyebben tudnak bizonyítani. A védikus szimpatizánsok számára, akik a Védák történeti hitelességét akarják bizonyítani, az Indus-völgy rejtélye könnyen elveszítheti jelentőségét.
Elképzelhető, hogy a titokzatos indus kultúra mellékes az elveszettnek tűnő, fejlett védikus civilizáció számára, amelyről oly sokat írnak a védikus szövegek. Más szóval: bár lehet, hogy az indus nép „nem volt annyira védikus”, a védikus nép attól még létezett ugyanabban az időben. A tárgyi leletek egyértelművé tették, hogy az Indus-völgyi nép nagy jelentőséget tulajdonított a bikának, a tigrisnek és az elefántnak. De akkor hol vannak a lovak, amik oly fontos szerepet játszottak a Védákban? Mára a ló lett a legfontosabb körözött személy az ókori Indiából. Vajon voltak lovak az Indus-völgyi kultúrában, vagy az elképzelt indoeurópai árják hozták be őket, a sok más nekik tulajdonított ajándékkal együtt? A lócsontok felett gyakran marakodnak a tudósok, akik vagy igazolni, vagy tagadni akarják a Kr. e. második évezrednél korábbi indiai lócsontok bennszülött eredetét. Az indus vidék vallásának árulkodó motívumairól ugyancsak heves vita folyik.
Az nem vitás, hogy közvetlenül hívják fel a figyelmet a későbbi indiai civilizációban is fennmaradt elemekre, a rendelkezésünkre álló bizonyítékokból azonban még nem világos, hogy a Védákra utalnak-e. A vitázó felek a zsírkő pecsétnyomókon, réz- és agyagtáblákon, eszközökön és cserepeken talált indus kézírások fordításában bíznak. A legrégebbi, mindenki által elfogadott indus szövegeket Kr. e. 2800-ból származó cserépdarabokon találták meg.36 Egyes régészek hozzáteszik, hogy azok a pecsétnyomókon talált képek, amelyek ülő jógit ábrázolnak, a Śiva-imádatban használatos kellékekre hasonlítanak. Más kutatók szerint semmi sem utal egyértelműen a Védákra. Az újabb kalibangani és lothali ásatások során előkerültek olyan leletek is, amelyekről még az árjabevándorlás-elmélet egyes nyugati képviselői is elismerik, hogy tűzáldozathoz használt védikus oltárok. Ám emellett azt is mondják, hogy az árják minden bizonnyal már sokkal korábban behatoltak Indiába, mint azt a mai elmélet állítja, és hosszú ideig együtt éltek az indus néppel, mielőtt háttérbe szorították volna őket.
A legtöbb „árják be” aktivista biztos abban, hogy az indus tűzhelyek nem védikus rítusokra, hanem hazai konyhai gyakorlatra utalnak. A semleges szemlélők szerint az úgynevezett tűzoltárok azonosítása nem meggyőző, s ezért nem is érdemes vitatkozni rajta. Az Indus-völgyi kultúra hirtelen áldozott le, Kr. e. 1800 körül, amint azt a mai beszámolók tanúsítják. A korábbi értelmezés az volt, hogy a megszálló árja harcosok gyorsan végeztek a helyiekkel. A Mohendzsó-dárói lelőhelyen sikerült néhány csontvázat találni a kiásott épületekben és utcákon. Az akkori elgondolás szerint a maradványok elhelyezkedése hirtelen bekövetkezett, erőszakos halálra utal, a messzi földről érkezett nagy árja harcosok kezétől. Ezek a csontok még ma is az árja invázió bizonyítékaként szerepelnek a nagyközönségnek íródott könyvekben.
Ezt az apró részletet mára kivonták a bevándorlás-elmélet hivatalos verziójából, és az indus nép vesztének okát a drasztikus környezeti változásokban jelölték meg: az áradásban és az aszályban. Sztrabón, görög földrajztudós és történész (Kr. e. 63? – Kr. u. 21?), aki sokkal később élt az Indus-völgyi kultúra fennállásánál, fontos információval szolgált a régebbi földmozgásokról. Geographica című munkájában Arisztobulosztól, Nagy Sándor (Kr. e. 356–323) egyik emberétől veszi értesüléseit: Azt mondja, hogy amikor egy bizonyos misszióra küldték, egy több ezer városból és faluból álló országot látott, amely azért néptelenedett el, mert az Indus kiáradt medréből, és egy tőle balra eső, mélyebb mederbe tért át, vízesésszerűen zuhanva alá, így kiáradásaival nem öntözte tovább az elhagyott országot, mert az immár nemcsak az új folyó szintje felett terült el, hanem annak kiáradásai felett is.37 Louis Flam, a New York-i Egyetem munkatársának mai kutatásai valóban azt tanúsítják, hogy az Indus drámaian megváltoztatta folyásirányát. Mohendzsó-dáró és Harappa fennmaradt, mert elég magasan terült el, más települések azonban víz alá kerültek, majd a folyó hordaléka betemette őket.
