Azt sokan tudják, hogy az indiai civilizáció több ezer évvel régebbi, mint az európai. Azt azonban már kevesebben, hogy az indiai a világ legrégebbi töretlenül fennmaradt civilizációja. Az egyiptomi fáraók világáról aligha találnánk nyomokat a mai egyiptomi életben. A suméroknak régen nyomuk veszett, a majáknak pedig, akiket fél évezrede erőszakkal térítettek át a kereszténységre, nem sok kapcsolatuk van ősi gyökereikkel. Az indiai földre lépő első európaiak által megtapasztalt ottani kultúra azonban a maga teljességében őrizte meg ősiségét, amely régebbre nyúlik vissza, mint azt a mai tudósok többsége hajlandó elismerni. A kulturális identitástudat azóta nem szakadt meg, és mindmáig markánsan érzékelhető.
Az első sikeres régészeti ásatások előtti két-három évszázadban a szanszkrit nyelv volt az egyetlen biztos támpont az indiai múlt iránt tudományosan érdeklődő európaiak számára. Ebből egyenesen következett, hogy a nyelvészek és a nyelvészeti értelmezések behatárolták India múltjának megértését, és ez a találgatásokon nyugvó alapszemlélet mind a mai napig jellemzi és beszűkíti az indológia lehetőségeit. Az a szanszkrit nyelv, amelyen a védikus szövegek íródtak, először a tizenhetedik század elején vált ismertté az európaiak előtt. Első komolyabb tanulmányozására azt követően került sor, hogy a britek egész Indiát leigázták. Az India feletti uralom terhével szembesülő britek igyekeztek megismerkedni az indiai történelemmel, törvénykezéssel és irodalommal. Kik is tulajdonképpen ezek az indiaiak? A britekre várt a feladat, hogy India fehér foltját beszínezzék a világ civilizációjának európaiak által megrajzolt térképén. Néhány nekibátorodott, tudós hajlamú gyarmatosító megpróbálkozott a védikus szövegek fordításával.
E szellemi felpezsdülés légkörében egy gyarmatbíró, Sir William Jones tette le névjegyét a hivatalos történetírás lapjain. Jones, e zseniális oxfordi nyelvész, rövid élete végéig huszonnyolc nyelvet sajátított el, többnyire autodidakta módon. Anyagi gondjai azonban arra kényszerítették, hogy jogot tanuljon. Miután annak rendje és módja szerint lovaggá ütötték, a Legfelsőbb Bíróság bírájaként 1783-ban megérkezett Calcuttába. 1786-ban, négy év szanszkrittanulás után, számot adott híres felfedezéséről a frissen megalakult Bengáli Ázsia Társaságnak, miszerint a szanszkrit rokona a latinnak és a görögnek, továbbá a perzsának, a keltának és a gótnak is. Bármi is legyen az eredete, a szanszkrit nyelv tökéletesebb a görögnél, gazdagabb a latinnál, és kifinomultabb mind a kettőnél; ugyanakkor amazokkal mélyebb rokonságot mutat, mint amit a véletlen produkálhat; olyan mély rokonságot, hogy a három nyelvet egyszerre tanulmányozó filozófus nem is gondolhat másra, mint hogy egy tőről fakadnak, egy olyan közös forrásból, amely talán már nem is létezik.22 Jones volt az első, aki átfogó elmélet keretében állította, hogy a hasonlóságok nem véletlen egybeesések, és a nyelveknek közös ősük van.
Megfigyelései eleinte termékeny táptalajra hullottak a kor ókortudósai körében, akik előszeretettel kacérkodtak a „közös forrás” új filológiai-nyelvészeti modelljével. 1816-ban az angol Thomas Young megalkotta az „indoeurópai” szót az új nyelvcsalád megjelölésére, amit 1833-ban Franz Bopp, német tudós népszerűsített tovább. Akkortájt az európai nemzetek egyfajta identitásválságba kerültek. Mindegyik nemzet azt leste, hogyan kerekedhetne fölébe a másiknak. Az indoeurópai nyelvészeti hipotézis megszilárdításában kényelmes megoldásnak tűnt, hogy kitaláljanak egy népet, amelyik a kitalált nyelvet beszéli. Így bukkant fel tehát rejtélyes körülmények között az az indoeurópai faj, amelyről mind a mai napig olvashatunk. A tizenkilencedik század értelmiségi köreiben új fogalmak kaptak szárnyra a fajok közti versengés kapcsán. Az európai gyarmatosítók világméretű térhódításán felbuzdulva azt feltételezték, hogy a terjeszkedő európai kultúrák az emberi faj csúcspontját jelentik. Ha pedig a nyelvészek egy olyan ősnyelv meglétére hívják fel a figyelmet, amelyet egyetlen – a modern európaiak ősatyjaként számon tartott – törzs beszélt csupán, akkor az a törzs nem is állhatott másokból, mint a „legtisztább európaiakból”. De kik voltak ők (Európában)? És ami még fontosabb: hol terült el az a kiváltságos birodalom, ahol ez a kiváltságos eredeti nép élt, és ahol nyelve és kultúrája virágzott?
Az elképzelés szerint az indoeurópaiak Kr. e. 1500 és Kr. e. 1200 között vándoroltak ki Európából vagy annak tőszomszédságából Afganisztán hegyi hágóin keresztül India északnyugati részére. Az India sík vidékeit lovas szekerekkel és vasból készített fegyverekkel meghódító világos bőrű nomádok leigázták a sötét bőrű bennszülötteket, majd megszervezték saját közösségeiket. Az indiai civilizáció – zárul az elmélet – a honfoglalók vagy megszállók megjelenése után alakult ki igen hamar. Az indoeurópai anyaország behatárolására irányuló optimista törekvések valóságos tudományos sikerágazattá nőtték ki magukat. E felfogás szerint az indoeurópaiak (árják) magukkal vitték a szanszkritot Észak-Indiába, és az elmaradott őslakosok meghódítása után mind nyelvüket, mind védikus szokásaikat kiterjesztették rájuk. A tizenkilencedik század elején életre kelt indoeurópai elmélet idővel egészen bonyolulttá és összetetté vált. Az Indiát kutató első tudósok még úgy tekintettek Indiára, mint az őshazára, mert úgy tűnt, a legrégebbi nyelv ott jelent meg. A tizenkilencedik század végén azonban, amikor az angolok megszilárdították uralmukat Indiában, a Max Müllerhez hasonló tudósok – már sokkal általánosabban fogalmazva – azt mondták, a kérdéses hazát „valahol Ázsiában” kell keresni. A század második felétől kezdve az „indoeurópai” elnevezés „indo” tagja lassan feledésbe merült. 1851-ben Robert Latham nyelvtudós elsőként vetette fel komolyan az európai őshaza gondolatát, amivel a későbbi fejlemények egész láncolatát indította el. Attól kezdve senki nem úgy gondolt az árjákra, mint akik indiai tartózkodásuk alatt bármiféle komoly kihatással lettek volna a világra: az ősi törzset túlságosan lefoglalta missziója az őshazában, Európában. A huszadik század első évtizedeire, amikor Hitler kijelentette, hogy az árja dicsőség egyetlen örökösei a németek, a legtöbb tudós pontosan tudta, mit jelentenek ezek a szavak.
A hipotetikus nép immár a nácik kizárólagos tulajdona volt, akiknek szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy az Urheimat (őshaza) pontosan hol is van Európában. Amikor a szövetségesek hadba léptek, tudósaik újragondolták, hogyan történhetett meg az, hogy egy – eredetileg a szanszkrit irodalom kapcsán felvetett – tudományos nyelvészeti spekuláció az európai faji felsőbbrendűség elméleti igazolásává fajult. Amit a Nobel-díjas brit Rudyard Kipling korábban még a „fehér ember terheként” aposztrofált, most bombazáporként visszhangzott Londonon. Az indoeurópai és árja dogma külön bejáratú biológiai fegyverré vált a nácik kezében. Brit India és az árják (Aryans and British India) című korszakalkotó művében Thomas Trautmann, a Michigan Egyetem történész- és antropológiaprofesszora így figyelmeztet: Aligha meglepő tehát, hogy a második világháború előtt oly népszerű „árja” szó ma már méreg a nyelvészek számára, és inkább mindenki „indoeurópairól” beszél. … Az árja-fogalom a huszadik századi fasizmus központi gondolata lett, és az a tény, hogy tudósok dolgozták ki, felveti a felelősségüket a fogalom későbbi átértékelődésében.23
